Doktori értekezésemet körülbelül 10 évvel ezelőtt arról írtam, milyen értelemben használja Pál a Galata-levél első két fejezetében (1,12; 2,2; az 1,16-ban igei alakban) a görög apokalipszis szót, amelyet általában kinyilatkoztatásnak fordítanak. Álláspontomat a disszertáció megvédésekor az öt vizsgáztató kérdéseire adott meggyőző válaszokkal igazoltam.
Most, 10 esztendő múltán a Bibliával foglalkozó tudományoknak vannak már olyan területei, ahol gazdagodott a tudásunk, másutt azonban még mindig bizonytalanok vagyunk. A szakemberek például nem jutottak egyetértésre a galatáknak, Pál címzetteinek azonosságát illetően. Hiába veszünk kézbe ókori mappát, a térkép ugyanis gyakran változott. A Galácia név eredetileg Kis-Ázsia északi központi területét jelölte, mely magában foglalta Anküra (ma: Ankara, Törökország), Pessinus és Tavium városait. Kr. e. 25-ben Róma egyetlen tartományba, Galatia provinciába egyesítette ezt a vidéket a déli területekkel együtt, melyek azonban szívesebben használták saját nevüket. Kiknek ír tehát Pál? Sokan úgy vélik, hogy a déli területek lakosainak, az Apostolok cselekedeteiben is említett lisztraiaknak és derbeieknek, mások szerint inkább az északiaknak. Nem adhatunk még biztos és végleges választ erre a kérdésre.
Ugyanez a bizonytalanság jellemzi a levél születésének időpontjáról (valamikor Kr.u. 49 és 55 között) és helyéről kialakult nézeteket is. Ha ma írnám az értekezésemet ugyanarról a témáról, még most sem tudnám megoldani ezeket a nehézségeket.
Ahhoz azonban elegendő tájékoztatást nyújt a levél, hogy elérjük kitűzött célunkat: a mondanivaló megfelelő megértését. A levél címzettjei pogányságból megtért keresztények (ld. Gal 4,8; 5,2-3; 6,12-13). Pál térítette meg őket, de nem sokkal távozása után zsidózó keresztények jelentek meg a közösségben, és azt állították: ahhoz, hogy valaki jó keresztény legyen, először jó zsidóvá kell válnia, körülmetélkedéssel és a Tóra más előírásainak megtartásával.
Ez persze súlyos támadást jelentett Pál azon meggyőződésével szemben, amely szerint a Tóra már nem kötelező, mint törvény, bár továbbra is megmarad Szentírásnak, azaz olyan történetnek, amely bemutatja Izraelnek a jelen helyzetig vezető útját. Amikor az általa megtérítettek ingadozó hitéről hírek érkeztek Pálhoz, nyomban nekilátott, hogy megírja ezt a meglehetősen polémikus hangvételű levelet.
A levél tartalma és a szavakból sugárzó erő egyértelműen arra utal, hogy a levél nem abból az időszakból származik, amikor Pál - Barnabáshoz hasonlóan - még Antiochiától "függő" apostol volt (a negyvenes években). A levél megírása inkább arra az időszakra tehető (az ötvenes évekre), amikor Pál már "független" apostol volt. Ez a Galata-levél első két fejezetéből világosan kitűnik.
Pálnak a galatákhoz írott leveléről a vázolt kérdésekkel kapcsolatban alig szereztünk újabb ismereteket az elmúlt tíz esztendő során. Másrészről azonban különös helyzetem - hogy szakképzett biblikus létemre jórészt az egészségügy területén dolgoztam - érzékennyé tett a biblikus tudományokban az elmúlt tíz év során történt újabb fejlődések iránt. Az egyik ilyen, élénkítő eredményekkel járó fejlődés, hogy a szociológia és a kultúrantropológia területén nyert meglátásokat egyre inkább fölhasználják a bibliai szövegek vizsgálatában.
Pál "megtérésének" mesteri irodalmi és teológiai elemzését például, amelyet Lukács az Apostolok cselekedeteiben háromszor is előad (9; 22; 26), érdekes és tetszetős feltevésekkel egészítheti ki a mai orvostudománynak az átmeneti vakságról adott értelmezése. Továbbá a vakságnak, a látásnak, a sötétségnek és a világosságnak a szociológia és a kultúrantropológia által hangsúlyozott társadalmi és kulturális jelentése vagy értelmezése új utakat is nyit e három beszámoló magyarázatában. Ha ma írnám az értekezésemet ugyanerről a témáról, ezeket az új meglátásokat bizonyosan tekintetbe venném.
Éppen ezért ez a kommentár ötvözi
ezeket az új felismeréseket és a Pálra vonatkozó hagyományos és kipróbált
magyarázatokat. Az olvasó azon túl, hogy Pál galatákhoz írt levelét alapvető
szinten megismeri, tájékozódik a Szentírás izgalmas és úttörő, szociológiai
megközelítésű értelmezésének néhány alapelvéről is. A régi és az új vegyítésének
egyik értékes eredménye, hogy Pál eredeti gondolatát jobban megérthetjük.
Az ilyen tudás némileg könnyíti ősi szövegeink mai jelentőségének felfedését.
1,1-5 Pál üdvözli a galáciai keresztényeket. Mikor fiatal koromban Brooklynban jártam szentmisére, a Szentírást a közösség nyelvén, lengyelül felolvasó pap a levélből vett szemelvényt mindig a "Drága szeretteim!" (Najmilsi!) kifejezéssel kezdte. Amíg magam kézbe nem vettem a Bibliát, azt hittem, Pál minden levelét ugyanezzel az egyszerű kifejezéssel vezette be.
Pál leveleinek bevezetői természetesen sokkal több részből állnak, mint hogy "Drága szeretteim!" Többé-kevésbé követik az ókori levelek bevezetésének alapvető felépítését: a küldő és a címzett megnevezése és üdvözlő szavak. Mégis minden levél bevezetője más.
Pál a Galatákhoz írt levelet apostoli tekintélyének szokatlanul erős deklarálásával kezdi. Megbízatását nem emberektől kapta, hanem Jézus Krisztustól és az ő Atyjától, az Istentől. Mivel Pál alapította ezeket az egyházakat (talán a vele lévő testvérekkel és más, hívő társakkal együtt), tekintélyének ebben a levélben történő sajátos hangsúlyozása egyben mozgósítja is a galaták lojalitását, s reménykedő felszólításként korábbi elkötelezettségüket kívánja újraéleszteni. Pál a galaták érzelmileg megalapozott kötelességtudatára épít, amely egyrészt Istennek Krisztusban véghezvitt tettével (1. vers), másrészt a nekik hirdetett evangéliummal kapcsolatban él bennük (9. vers).
Annak sajátos leírása, amit Isten Krisztusban véghezvitt, előre sejteti a levél mondanivalóját: Jézus meghalt a bűneinkért, hogy kimentsen minket a jelen világ gonoszságából, és megszabadítson tőle; más szóval, Jézus megváltó halála lehetővé tette a hívőknek, hogy más életet éljenek, mint amit néhány e világi ember él.
1,6-10 Pál védelmezi tanait és tekintélyét. Pál éppen azon a helyen, ahol egyébként hálaadó imát szokott írni (l. 1. Tessz 1,2-10), azonnal belekezd a levél központi részébe, erőteljesen bírálva a galatákat azért, hogy szándékosan megszégyenítse őket. Ugyanis a szégyen (nem a bűntudat) az olvasóira jellemző alapvető érzelmi állapot. Az első szavak - "Csodálkozom" - kifejezik, mennyire nem akarja elhinni, hogy a galáciai keresztények készakarva adták fel Istennel szemben való korábbi lojalitásukat és elkötelezettségüket, és szándékosan választottak egy másik örömhírt. Hiszen nincs másik örömhír!
Pál tulajdonképpen konkrét személyeket vádol, akiket felelősnek tart azért, mert megzavarták a nemrég (mintegy 5 évvel ezelőtt) megtért galaták lelkivilágát. Meglepő kijelentése, hogy még egy "mennyei angyal" (8. vers) sem hirdethet más evangéliumot, arra utal, hogy a bajkeverők zsidózók: azaz olyan keresztények, akik szerint a kereszténnyé váltaknak (továbbra) is meg kell tartaniuk bizonyos zsidó rituális gyakorlatokat, mint például a körülmetélkedést és az étkezési előírásokat.
Pál igencsak szókimondó. Azok, akik más evangéliumot mernek most hirdetni, mint amit Pál első és egyházalapító látogatásakor hirdetett, megérdemlik, hogy Isten elhagyja, sőt megátkozza őket.
1,11-17 Hogyan értesült Pál az evangéliumról? Pál ugyan komoly és talán még dühös is, intelmeit mégis gyengéd baráti megszólítással kezdi: "Testvéreim!" A szó a galaták érzelmi szálakkal sűrűn átszőtt hűségére támaszkodik, és megint csak jól példázza, milyen stílusú tekintélyként lép föl Pál ebben a levélben. Emlékezteti olvasóit saját zsidó múltjára és arra az életmódra, amelyet a damaszkuszi út mindent átértékelő tapasztalata előtt követett. Nagy buzgalommal igyekezett elsajátítani a júdaizmust, és állhatatosan és kérlelhetetlenül üldözte a keresztényeket. Zsidó kortársai el is ismerték őt, mint aki mind gyakorlatban, mind buzgóságban az élen jár.
Isten azonban, ahogy Jeremiást (Jer 1,5) és Izajást (Iz 42,1), úgy Pált is kiválasztotta egy különleges feladatra. Meghívta, és kinyilatkoztatta neki, ki is valójában az ő Fia - azért, hogy hirdethesse a Róla szóló evangéliumot a nem-zsidó világnak.
Pál válasza bizony megszégyeníthetné a mai hívőt: haladéktalanul, kérdezősködés nélkül és teljes odaadással felelt. Azonnal Arábiába ment, a Júdeától nyugatra és délre elterülő, Nabateus Királyságként emlegetett vidékre, s nyomban tanítani kezdett.
Pál ismételten hangoztatja bármelyik más apostoltól vagy tanítótól való függetlenségét (12. vers), ami éppen olyan különös, mint amilyen határozott. Hogyan állíthatja, hogy nem mástól kapta az evangéliumot (12. vers), ha az 1. Kor 15,3-ban elismeri: "Elsősorban azt hagyom rátok, amit magam is kaptam." Az itt szereplő görög szavak terminus technicusok, amelyek valamilyen hagyomány megbízható és hiteles átvételét és továbbadását fejezik ki. A Galata-levélben olvasható kijelentés legmegfelelőbb értelmezése tehát az lehet, hogy Pál az örömhírt "nem annyira" embertől vagy valamely irányzattól kapta, hanem "inkább" Isten az, aki kegyelmesen kinyilatkoztatta neki, kicsoda Jézus valójában.
1,18-24 Az első találkozás Péterrel. Az 1. fejezet hátralévő része és csaknem az egész 2. fejezet beszámol három találkozásról Péterrel. Pál az előbb az emberektől (tanítók, tekintélyek) való függetlenségét hangsúlyozta merészen, most pedig azon iparkodik, hogy bemutassa: Péterrel (és vele együtt a többi "oszloppal") egyenrangúként lépett kapcsolatba.
Pál indítékai mások, mint amelyekre mi, mai emberek gondolnánk. Egyrészt bennünk igen erős (olykor "faragatlan") individualizmus él, amely páratlan az emberiség eddigi történetében. Másrészt hajlamosak vagyunk önmagunkból vett magyarázatokat találni mások viselkedésére. Így aztán Pálra könnyen rámondanánk, hogy mérhetetlenül makacs, önfejű individualista. Az 1. Kor 15,3-ban olvasható megjegyzése azonban kétségessé teszi, hogy erre a mediterrán emberre vetíthetjük individualizmusunkat.
Mint ahogy a Szentírás lapjain felbukkanó emberek közül szinte senki, Pál sem nevezhető individualistának a szó általunk használt értelmében. Pál inkább "diadikus személyiség". A diadikus szó a görögből származik, jelentése "páros", s olyan személyre utal, akinek az öntudatossága, önértékelése és kiteljesedése teljesen a többi emberrel való kapcsolatától és más emberek - elsősorban egy csoport - gondolkodásától függ. A mi kultúránk az ilyeneket "másokra figyelő" [other-directed] embereknek nevezné. Használjuk hát ezt a kifejezést ebben a kommentárban a diadikus helyett.
Galáciában két csoport vitatkozott egymással. Az itteni egyházak és hívők a Pál prédikálta evangélium szerint alakították ki azonosságukat, amelyről feltételezték, hogy híven tükrözi a jeruzsálemi egyházközség hitét és gyakorlatát. A zsidózó csoport, mely zavart okozott a galaták között, azt állította, hogy Pál tanítása hiányos, és buzdította a galáciai egyházakat, hogy azonosságukat inkább az evangélium zsidózó értelmezése szerint formálják, amely szerintük hívebben tolmácsolta a jeruzsálemi gyülekezet hitét. Egy ilyen kultúrában Pál tehát csak akkor tudta álláspontját igazolni és megvédeni, ha abba a csoportba sorolta magát, amelyet a többiek is elfogadtak. Ezt úgy éri el, hogy hangsúlyozza, ő mint apostol egyenrangú Péter apostollal.
Mintegy három évvel az után, hogy hátat fordított a farizeusi júdaizmusnak, és Jézust kezdte hirdetni, mint Messiást, Pál Jeruzsálembe ment, hogy "megismerkedjen" Kéfással. A "megismerkedik" görög megfelelőjét úgy is fordíthatnánk: információt szerez. Mivel Pál kitartóan hangsúlyozza, hogy egyedül Isten nyilatkoztatta ki neki Jézust, a fordítók előnyben részesítik a "megismerkedik" fordítást. A zsidó hagyomány azonban úgy tartja, hogy ha két zsidó tanító találkozik valamilyen zsidósággal kapcsolatos ügyben, a Tóra szava jelen van köztük, azaz információt cserélnek a tanítóiktól és elődeiktől származó tantételekről. Más szóval "kikérdezték egymást", amint ez a másokra figyelő személyiségek között szokás.
Péter, mint ilyen másokra figyelő személyiség, a jeruzsálemi közösség szavaival tudta megfogalmazni önazonosságát, és a Galata-levélből hamarosan arról is értesülünk, hogy ez a közösség miféle nyomást gyakorolt rá, amelynek Péter engedett is. Pálnak viszont, aki szintén másokra figyelő személyiség, az jelenti a legnagyobb feladatot, hogy Pétert meggyőzze megtérésének valódiságáról, és hogy bizonyítsa, a keresztényeket üldöző farizeusból Jézus messiás voltát hirdető zsidó-keresztény prédikátorrá lett és immár más csoporthoz tartozik. Pál számára a vonatkozási pont ezentúl a jeruzsálemi közösség.
Hogy Pálnak sikerült egy másik csoport hűséges tagjává válnia - ahogy ezt az imént leírtuk -, azt az 1. fejezet záró verse bizonyítja: "Aki egykor üldözött minket, most hirdeti a hitet, amelynek előbb romlására tört." Ennek a meggyőződésnek a valódiságát mutatja, hogy Pál miatt dicsőítik Istent.
2,1-10 A második találkozás Péterrel. Első látogatása után 14 évvel Isten arra indította Pált, hogy ismét találkozzék Kéfással és a jeruzsálemi egyház vezetőivel. Magával vitte Barnabást és a pogány Tituszt, és Péterrel meg a többi vezetővel folytatott külön megbeszélésen kifejtette azt az örömhírt, amelyet mindaddig a pogányoknak szokott hirdetni. Pál egy megjegyzéssel aggodalmára is utal, amikor azt mondja, hogy a találkozóval az volt a célja: "Amit teszek, vagy tettem, ne legyen hiábavaló." A tanítását illetően nem voltak kétségei. Az aggasztotta, mit tesznek majd a megtértjei, ha nem nyeri el Péter és a vezetők támogatását. Ők valószínűleg a zsidózók prédájává válnának, Pál evangéliumát pedig elferdítenék.
Pál félelme nem volt légből kapott. Néhány álkeresztény (szó szerint "hamis testvér"; megrázó ellenpárja ez a kifejezés annak az érzelemmel telt címzésnek, amellyel a galatákat megszólította) kémkedett Pál és követői után. Remélték, sikerül elég bizonyítékot összegyűjteniük, hogy igazolják, Pál és követői milyen hűtlenek a zsidó törvényekhez, hogy aztán ismét rájuk kényszeríthessék a zsidó vallási előírások megtartását. Pál ellenállt ennek a törekvésnek, amely el akarta ferdíteni - sőt el akarta vetni, semmissé és üressé akarta tenni - az evangéliumot. Pál tevékenységének törvényességét és helyességét eleven bizonyítékként támasztotta alá az a tény, hogy a vezetők nem parancsolták meg Titusznak, vesse alá magát a zsidó rituális körülmetélésnek a keresztény hitben való megmaradásának követelményeként.
Ez az eset vagy az úgynevezett jeruzsálemi zsinaton történt, vagy ahhoz időben nagyon közel. Az ApCsel 15,6-12 valószínűleg ugyanarról a találkozóról számol be, mint amelyről Pál a Gal 2,1-10-ben ír. Kéfás/Péter és a vezetők úgy döntöttek, hogy nem írják elő a zsidó törvények megtartását a pogányságból megtérteknek, ahogy Titusznak sem.
Az előbb említett két beszámoló azonban jelentősen eltér egymástól. A Galata-levélben Pál szavai azt a benyomást keltik, hogy önállóan, saját kezdeményezésére ment meglátogatni a jeruzsálemi vezetőket (még ha Isten indította is erre). Az ApCsel viszont azt állítja, hogy Pált küldték Antiochiából Jeruzsálembe. Az igazság valószínűleg az, hogy életpályájának ezen a szakaszán Pál még nem volt független hittérítő, hanem inkább tényleg Antiochia küldötte. Amikor ezt a levelét öt évre rá, esetleg még később írta, úgy tűnik, látásmódja némileg átszínezi az emlékeit.
A Péterrel való második találkozásnak nemcsak az volt az eredménye, hogy semmit sem adtak hozzá a Pál hirdette evangéliumhoz, hanem az is, hogy megállapodtak a munka területi megosztásáról. Pál a továbbiakban főként a diaszpórában prédikál, azaz olyan zsidóknak és pogányoknak, akik Palesztinán kívül élnek. Kéfás/Péter és munkatársai viszont elsősorban Palesztinára (Jeruzsálem) összpontosítják evangelizációjukat.
Figyeljük meg ismét, Pál milyen gonddal ügyel arra, hogy önmagát Péterrel teljesen "egyenrangú" apostolként mutassa be. Az, hogy a vezetők baráti jobbot nyújtottak Pálnak, úgy is magyarázható, hogy elfogadták magukkal egyenrangú apostolnak. Az egyetlen kikötés, amellyel Pál készségesen egyetértett, az volt, hogy emlékezzenek meg a "szegényekről" - más szóval azokról a (nem szükségszerűen anyagilag nélkülöző) hívekről, akiket Isten lelki értelemben előnyben részesített Júdea egyházaiban.
Ha a Szentírás szereplőit kulturálisan, mint másokra figyelő személyiségeket nézzük, Pál látásmódjának egy másik, ezekben a versekben jelentkező vonását is megérthetjük. A jeruzsálemi vezetőket úgy jellemzi, mint "akik valaminek látszódtak" (2,6-9), és megjegyzi, hogy "nem tartozik rám, hogy azelőtt milyenek voltak, az Isten nem személyválogató" (2,6).
Némelyik olvasó ezeket a kijelentéseket Pál gőgös függetlensége jeleként értelmezi. Szakkifejezéssel élve az ilyen bírálatot eiszegészisznek nevezik: olyasvalamit olvas ki a szövegből, ami nincs benne. Pál szavai ugyanis ismét csak úgy mutatják be őt, mint kultúrájának és korának emberét, mint másokra figyelő személyiséget. A másokra figyelő személyiségek megismerkedésének egyetlen módja az, hogy külsőleg, a megjelenés, a másik "arca" alapján ismerik meg egymást. Amikor tehát Pál azt mondja, hogy a vezetők "valaminek látszódtak", elismeri és elfogadja a kulturális korlátokat. Minden külső megjelenés szerint ezek az emberek tekintélyesnek tűnnek.
Az az állítás, amelyet a Békés-Dalos-féle kiadás így fordít: "Isten nem személyválogató", szó szerint így hangzik: "Isten nem fogadja el (nem emeli föl) az ember arcát". A szótár szerint a görög kifejezés jelentése: részrehajlást tanúsít, előnyben részesít. Isten nem másokra figyelő (diadikus) személyiség. Ő belelát az emberbe, az arca mögé, és ő, csakis ő tudhat mindent kívül s belül.
Pál egyszerűen tehát csak annyit akar mondani: Én és az ellenfeleim is külsőségek alapján ítélkeznek; ez tény. De a vezetők egyetértettek velem, és kölcsönösen megértettük egymást. Úgy hisszük tehát, hogy az Isten a mi oldalunkon áll. Mivel mi csak a külsőségekre hagyatkozhatunk, tehetünk-e bármi többet?
2,11-21 A harmadik találkozás Péterrel. Valamivel jeruzsálemi találkozásuk (Kr.u. 50) után, de még ezen levél megírása (Kr.u. 55 körül) előtt, Péter Antiochiába jött, és szabadon érintkezett minden hívővel, a pogányságból és a zsidóságból megtértekkel egyaránt. Amikor azonban megjelent egy jeruzsálemi (zsidózó?) csoport, kerülte a társaságukat, és nem étkezett velük.
Ezekben a jelenetekben ismét megfigyelhetjük, hogyan jelentkezik a csoport elvárása a másokra figyelő személyiségeknél. Péter jól tudta és nem felejtette el saját döntését, hogy a pogányságból megtért keresztényeket nem kötelezik a zsidó rítusok betartására. De a régi kapcsolatok nehezen halnak el, a csoport elvárásai továbbra is erősek. Úgy tűnik, Péternek Jézussal való találkozása nem jelentett olyan "mindent átértékelő" tapasztalatot, mint a Pálé. Péter pontosan tudta, hogy a keresztény ember a Jézusba vetett hit által igazul meg, s nem a zsidó törvény által előírt tettek teljesítése révén. A jeruzsálemi képviselők megérkezésével Péter tudatában nyilvánvalóan mégis elsődlegessé és irányadóvá vált korábbi csoport-identitása, amelynek legfőbb vonása a Tóra megtartása volt. Mivel nem akarta kiváltani nemtetszésüket, úgy cselekedett, hogy látszólag ellentmondott annak, amit tanított, hirdetett, sőt amit tett is, ha az nem okozott kényelmetlenséget.
Talán ha egyedül Péter váltott volna irányt, Pál elnézőbb lett volna. De mikor a többi zsidókeresztény, sőt Barnabás is Péter példáját kezdte követni, Pál szembeszállt vele, mint egyenrangú apostollal, és nyilvánosan rendre utasította.
A Galata-levél első két fejezetét a 15-21. versek zárják, és egyben bevezetik a következő kettőt. Pál itt összegzi, amit a Péterrel való találkozásokkor képviselt: a hit által igazulunk meg Isten előtt (16. vers), nem pedig a törvény megtartásával (a "törvény tettei alapján"). Hogy korrektek legyünk Pálhoz, fontos megpróbálnunk megérteni, milyen jelentésben használja a "törvény" szót, és hogyan értjük mi általában.
Pál a Galata-levélben (a Gal 3,21 és 5,23 nyilvánvaló kivételével) a Tórára gondol, amikor a magyarra "törvényként" fordított szót használja. A héber torah szó tanítást vagy utasítást jelent. Ez a neve a héber Biblia első öt könyvének (Genesis, Exodus, Leviticus, Numeri, Deuteronomium), mert ezek tartalmazzák azokat az Isten által adott tanításokat és utasításokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a választott nép elérje az értékek alapját és lényegét, nevezetesen a salomot, a békét: azt a dinamikus állapotot, amelyben az ember folytonosan azzá válhat és az lehet, aminek lennie kell: korlátolt, véges, szabad emberi lénynek.
Amikor a héber Bibliát görögre fordították (ezt hívjuk Septuagintának) a torah szót következetesen a nomosszal adták vissza. Pál is a nomos szót használta leveleiben, amikor a Tórára utalt. De a nomost magyarra úgy kellene fordítanunk: "szabály" (kifejezett tanítás vagy utasítás) vagy "norma" (implicit tanítás vagy utasítás). Mindig a történelmi vagy irodalmi környezet segít annak eldöntésében, mikor kell a nomost "mérték"-nek (két személy között érvényes szabályok vagy normák) fordítani, mikor "szokás"-nak (társadalmi intézményekben érvényes szabályok vagy normák) és mikor "törvény"-nek (olyan szabályok vagy normák, amelyek az említett társadalmi intézményekből származnak, és a politika vagy a törvények szintjére emelkedtek).
Így a toraht (vagy a nomost) akkor fordíthatjuk "törvény"-nek, amikor a zsidó monarchia vagy a babiloni fogság utáni újjáépítés időszakáról van szó (Kr.e. 587-537). Ebben a korban a törvényt szigorúan elsődleges értelmében, mint kötelező jogoknak és kötelezettségeknek az együttesét kell érteni, amely "kétszeres intézményesítettséget" kapott: egyszer, amikor szokássá lett, másodszor pedig, amikor megjelent a jog és a politika területén. Amikor tehát Izrael önkormányzatot, autonómiát élvezett, akkor a Tóra szigorú értelemben vett törvény volt.
A hellenista (Kr.e. 300-tól Kr.u. 6-ig) és a római korban (Kr.e. 6-tól egészen Pálig) azonban, amikor Izrael az őt legyőzők törvénye alatt élt, a Tóra az Isten által törvényesített szokássá redukálódott. Ezek a különféle szokások a társadalom alapintézményeibe ágyazódtak: a családba, a közigazgatásba, a gazdaságba, az oktatásba és a vallásba. Mindegyik intézményen belül ezek a szokások kormányozták az életet, mert kötelezőnek, Isten akaratából törvényesített szokásoknak ismerték el őket.
Itt, a Galata-levélben Pál elmondja, hogy életében (római időszak) valaha a Tórát megtartó farizeus volt, azaz a Tórát kutatta, és szerinte élt. Elfogadta és megértette, hogy a Tóra követendő zsidó szokás, amelyet Isten törvényesített. De amikor felismerte, hogy Jézus a Messiás, és hogy Isten feltámasztotta őt a halálból (Gal 1,1), akkor azt is megértette, hogy a Tórában található normatív zsidó szokások elveszítették az isteni jóváhagyást.
Pál számára a Tóra most normatív
történetté vált, Szentírássá, amely elmondja az olvasóknak, hogyan jutottunk
el a jelenbe, de semmi többet nem közöl, mivel Isten eltörölte, mint normatív
szokást. Ezért nem a törvény előírásai, hanem a hit által igazulunk meg.
A Gal 3-4-ben Pál a zsidó Szentírásból vett érvekkel támasztja alá ezt
a nézetét.
3,1-5 Hit, és nem a törvény megtartása. A Galata-levél következő nagyobb egységének elején Pál arra kéri a pogányságból megtérteket, hogy vessenek egy pillantást a Lélekről szerzett tapasztalatukra (4. vers): A törvény megtartása vagy a hit révén lett-e részük ebben a tapasztalatban? Annak, hogy saját tapasztalatukkal szembefordultak, Pál semmiféle más magyarázatát nem találja, mint hogy valaki megbabonázta őket a szemmel veréshez hasonló módon.
A szemmel verés említése nem pusztán bizonyos pogány praktikák hallgatólagos elismerése, hanem része annak az első századi szemita szemléletnek, amely az embert, mint egyetlen egészt értette. Minden egyes személyt a "külsőségek", a testrészek, mint metaforák alapján vesz szemügyre. Az embernek van szíve, amely a szívhez adatokat szállító szemmel együtt a gondolkodásra van. A száj a beszédre, a fül pedig mások beszédének a bevételére szolgál. A kéz és a láb a tevékenység, a "csinálás" eszköze. Úgy is mondhatjuk mindezt, hogy a Biblia mindenkit holisztikusan, de a külső világgal való kapcsolat fölvétel három fajtája szerint szemlél: a szem-szív az érzelemmel teli gondolkodás képviselője, a száj-fül az önkifejező beszédé, a kéz-láb pedig a szándékolt és hatékony tevékenységé.
Figyeljük meg, hogyan írja le a teljes és mindenre kiterjedő emberi tapasztalást János, aki kifejezetten említ minden egyes zónát:
A Gal 3,1-ben sorakozó szavak - "ostoba", "megigéz", "szem" - mindegyike az érzelemmel teli gondolkodás zónájához tartozik. Így hát Pál, mint minden másokra figyelő személyiség abban a kultúrában, nem a belső indítékok megfejtésére törekszik, hanem inkább felsorolja az emberi létezésnek ezeket a külső vonásait, mint a galaták eltévelyedésének egyik lehetséges magyarázatát. Az pedig, hogy ezek a szavak az érzelemmel teli gondolkodással vannak kapcsolatban, ismét csak azt bizonyítja, hogy levelében Pál megkísérli újraéleszteni a galaták érzelmileg megalapozott elkötelezettségét az iránt az evangélium iránt, amelyet ő hirdetett nekik.
3,6-14 Ábrahám, a hit példája: az első midrás jellegű beszéd. Ha Pál zsidó hitre tért pogányoknak ír, akkor miért vesz most elő olyan érveket, amelyek a Szentírás zsidó értelmezésén alapulnak, és megértésükhöz nem elég a felszínes tudás? Talán azért, mert a galatáknak meggyőző érvekre volt szükségük a zsidózók tetszetős gondolataival szemben.
A mai olvasó valószínűleg csak nehézségek árán képes követni e két fejezet logikáját, és lehet, hogy letaglózza a zsidó Biblia minden részéből vett szentírási idézetek áradata. Ezt az eljárást gyöngyfűzésnek nevezik, és jellemző volt a Pál korabeli zsidó írásmagyarázat egyik fajtájára. Néhány biblikus szakember azt is föltételezi, hogy az akkori keresztények - esetleg maga Pál is - összegyűjtötték a különösen jó szentírási részleteket, amelyeket a Jézusról szóló igehirdetésben és tanításban használhattak.
Ez az első midrás jellegű írásmagyarázat (a "midrás" szó jelentése: értelmezés) a Ter 15,6 (ld. Gal 3,6), a Ter 18,18 vagy 12,3 (Gal 3,8), a MTörv 27,26 (Gal 3,10), a Hab 2,4 (Gal 3,11), a Lev 18,5 (Gal 3,12) és a MTörv 21,23 (Gal 3,13) összekapcsolásával azt bizonyítja: Ábrahám a Szentírás tanúsága szerint Isten előtti megigazulását hitből, nem pedig a törvény előírásainak megtartásával nyerte el. Aki a törvény megtartását választja, annak MINDEN parancsot meg kell tartania. Aki ennél kevesebbre vállalkozik, átkot von magára. Krisztus azonban éppen ilyen átokká lett értünk, amikor olyan halált halt, amelyet a törvény megátkozott. Mégis, Isten föltámasztotta Jézust, jelezve, hogy nem a törvényt, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit útját ismeri el. Olyannak kellene lennünk, mint Ábrahám.
3,15-18 A második midrás jellegű beszéd. Folytatva az Ábrahámmal kapcsolatos fejtegetéseit, Pál megjegyzi, hogy Isten körülbelül 430 évvel azelőtt tett ígéretet Ábrahámnak és leszármazottjának, hogy a törvényt Mózesnek adta. Az ígéret, amely megelőzte a törvényt, Jézusban, Ábrahám leszármazottjában teljesedett be (ld. Mt 1,1).
A mai olvasó ezeket a verseket meglehetősen zavarosnak találhatja, talán még szőrszálhasogatónak is, de semmiképpen sem világosnak vagy meggyőzőnek. Pál hallgatói és olvasói legalább két dolgot figyelhettek meg. Először is a héber Biblia nem egyöntetű abban a tekintetben, hogy Ábrahám és a törvény között 430 év telt el (ld. Kiv 12,40 és Ter 15,13), bár ez a szám megjelenik egy Targumban, azaz olyan Szentírás-parafrázisban, amelyet Pál korában a zsinagógai szertartásokon olvastak föl. "De szám szerint 430 év múlt el attól kezdve, hogy az Úr Ábrahámhoz szólt [...], addig a napig, amikor elhagyták Egyiptomot." (Palesztinai Targum a Kiv 12,40-hez)
Másodszor az, hogy Pál nyomatékozza a "leszármazott" (egyes számú) szót a (többes számú) "leszármazottak" szóval szemben, világos és érthető a héber Biblia alapján. A mai olvasó számára úgy tűnhet, hogy a prédikátor ágyúval lő verébre. De a Targumokban ahol csak megjelenik a "leszármazott" szó (Ter 12,7; 13,15; 17,7; 22,18; 24,7), a fordítás mindig többes számú alakot hoz: "leszármazottak". Ez viszont lehetetlenné teszi, hogy a szöveget egyetlen személyre, például Jézusra vonatkoztassuk.
Mi hát az értelme mindennek? Pál nem arra épít, mit olvashattak a Szentírásban levelének olvasói (vagy az ellenfelek), hanem inkább arra, mit hallhattak a Targumokból, a parafrázisokból a zsinagógai szertartásokon. Az egyik esetben Pál egyetért a Targumokkal, a másikban azonban nem. Pál, a mesteri lelkipásztor mindig az ismerttől az ismeretlen felé mozdul, de állandóan figyelembe veszi vezetettjei képességeit és tapasztalatait.
3,19-28 Mire való hát a Tóra? A válasz egyszerű. A Tóra küldetése az volt, hogy olyan legyen, mint az ókori pedagógus (Békés-Dalos: "nevelő"), akinek az volt a feladata, hogy a gyerekeket elvigye az iskolába, biztosítsa, hogy ott figyeljenek, szükség esetén fegyelmezze őket, és végül őrködjék erkölcsi és testi biztonságukon. A nevelő biztosította a fegyelmet és rendet, egészen addig, amíg a fiatal el nem érte a megfelelő kort, vagy amíg szert nem tett önfegyelemre és önuralomra. A nevelőhöz hasonlóan a Tóra biztosította a fegyelmet és rendet, amíg Krisztus el nem jött, és lehetővé nem tette a valódi önuralmat és önfegyelmet.
"Mindnyájan az Isten fiai vagytok." A 26. versben olvasható közvetlen megszólítás személyessé teszi Pál szavait, és megint csak újra akarja éleszteni ezeknek a megtérteknek a Pál hirdette evangélium iránti egykori ragaszkodását. E szerint az örömhír szerint: "Mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban". (28. vers) A különbségek nem számítanak, ne törődjetek hát velük! (Vö. 1. Kor 7,17-28, ahol ugyanezeket az ellentétpárokat találjuk, Pál megjegyzésével együtt: Ne törődjetek a különbségekkel!)
3,29-4,7 A harmadik midrás jellegű beszéd. Az "örökös" szó megjelenik a 3,29-ben és a 4,7-ben, ami jelzi, hogy az itt következő versek egységet alkotnak, témájuk pedig az örökség. A 29. vers merészen és határozottan kijelenti: aki hisz Krisztusban, Ábrahám örököse (nem Mózesé), és örökli az Ábrahámnak adott ígéretek beteljesedését.
Palesztin szokás szerint az apa végrendeletében gyámot nevezett ki a fia mellé, aki az apa halála esetén a fiú örökösödési ügyeit intézte, míg nagykorú nem lett. Itt tehát a fiú - még ha hatalmas vagyon várt is rá - nem volt jobb helyzetben, mint egy rabszolga.
Pál szerint a hívők sem voltak jobb helyzetben, mint a rabszolgák, mielőtt "nagykorúvá" váltak volna, azaz mielőtt Krisztus el nem jött, hogy teljesítse földi küldetését. Ez a szolgaság különösen is a "világ elemeinek" való alávetettséget jelentette (3. vers). A szakemberek eltérően értelmezik ezt a kifejezést (a 9. versben: "elemek"). Az egyik nagyon valószínű magyarázat az asztrológiával és az ókori ember számára oly izgalmas égitestekkel hozza összefüggésbe ezeket a kifejezéseket. Az ókorban úgy hitték, hogy az égitestek irányítják a világ fizikai elemeit és az emberek sorsát. Azok, akik manapság nap mint nap az újságokat bújják, hogy megtudják a számukra kedvező vagy kedvezőtlen horoszkópjukat, olyan szolgaságban élnek, mint amelyről Pál beszél. Hogy az ókori zsidóságban széles körben elterjedtek az asztrológiai hiedelmek, azt a Galileától délre található Béth Alpha zsinagóga mozaikpadlója bizonyítja. Megtalálható rajta a tizenkét zodiákus jel, de megszokott megjelölések helyett Izrael tizenkét törzs szerepel.
Krisztus, aki a törvénynek alávetve született, megszabadította a benne hívőket mind a törvénytől, mind az asztrológiai determinizmus rabszolgaságától. Felajánlja a lehetőséget, hogy fiak és lányok legyünk, ne szolgák. És Isten maga erősíti meg az emberek fiúi státusát azáltal, hogy elküldi fiának Lelkét, aki képessé teszi a hívőket, hogy bizalmasan, mint Atyával, "apukával" beszéljenek az Istennel.
4,8-20 Személyes kérés. Pál ebben a részben még személyesebben és még több érzelemmel szólítja meg olvasóit. Utalva az "ismer" szó szemita értelmezésére - amely a lehető legbensőségesebb emberi kapcsolatot írja le (például amikor Ádám megismerte Évát, és Éva fogant) -, azt kérdezi, hogyan cserélhették föl az ilyen istenkapcsolatot olyasvalamire, ami sokkal kevesebb.
Miért akarnak egyáltalán a megtért galaták visszatérni a "napok, hónapok, ünnepi idők és esztendők" szertartásainak megtartásához? Pál valószínűleg olyan napokra gondol, mint a szombat, olyan ünnepi időszakokra, mint a pászka, olyan hónapokra, mint az "újhold", és olyan évekre, mint a szombatév (vö. Lev 25,5). Bizonyos, hogy ezek a zsidó szokások nem sorolhatók egy csoportba a pogány csillagimádattal, de Pál mondanivalója szinte elrejtőzik a 9. versben: "Most azonban [...] Isten is ismer titeket." Más szóval, mivel Isten kezdeményezése az, ami számít, miért hagyatkoztok emberi törvénytiszteletre, emberi számításra? Ez a magatartás egyenértékű "a természet elemeinek" imádásával.
"Kérlek titeket, testvérek - esedezik Pál, átlépve minden érzelmi korlátot -: legyetek olyanok, mint én, mert én is olyanná lettem értetek, mint ti." Ezt úgy érti: "Kövessétek a Tórával kapcsolatos magatartásomat: mint törvény érvénytelen lett; szabadok vagyunk!" Kérését hasonló kijelentések visszhangozzák az 1Kor 11,1-ben, az 1Tessz 1,6-ban és a Fil 3,17-ben, ahol önmagát állítja követendő példának.
Pál végül egy női képet idéz (ami igencsak meglepő egy állítólagos nőgyűlölőtől!), amely a szülés fájdalmaira utalva (19. v.) kifejezi a galaták iránti szerető aggodalmát. (Vö. még 1Tessz 2,7, ahol Pál önmagát a gyermekét dajkáló anyához hasonlítja.) Azt akarja mondani ezzel, hogy nem a zsidózók, hanem ő gondoskodik gyöngéd szeretettel és igazi aggodalommal lelki jólétükről.
4,21-31 A negyedik midrás jellegű beszéd. A szülési fájdalom említése révén kerülnek elő a beszéd záró részeként Ábrahám feleségei, az anyák és gyermekeik, Izmael és Izsák. Pál "allegóriának" nevezi ezt a részt, azaz szentírási események és személyek olyan kreatív újraértelmezésének, amely ezeket az eseményeket és személyeket, mint a jövő igazságait és eseményeit előre jelző valóságokat tekinti. Természetesen az ilyen magyarázat utólagos értelmezés, nem a szöveg szó szerinti magyarázata.
A lényeg, hogy "ti, testvéreim," szabad fiak vagytok, "az ígéret fiai" (28. vers). Sárának vagytok fiai, akit úgy is tekinthetünk, mint az Ábrahámmal kötött szövetség képviselőjét - egy olyan szövetségét, amelyben nyoma sincs a Tóra előírásainak. Nem rabszolga fiak vagytok, mint Izmael, akinek anyja, Hágár a Szinaj-hegynél kötött szövetséget képviselheti, a Tóra összes előírásával együtt.
Szinte halljuk Pál gúnyos nevetését, amint írja: "Tényleg alá akarjátok vetni magatokat a Tórának?" Akkor tegyétek meg azt, ami a történetben szerepel: "űzd el a szolgálót és fiát [...]" (30. vers; a Ter 21,10 idézete). űzzétek tehát el a zsidózókat, és akkor valóban engedelmeskedtek a Tórának!
Pál ezekre a gondolatokra a Ter 16., 17. és 21. fejezetei alapján jutott, bár sem ezek, sem más egyéb héber szöveg nem beszél arról, hogy Izmael üldözte volna Izsákot (ld. Gal 4,29). Nagyon valószínű, hogy Pál ismét egy korabeli ismert rabbinikus magyarázatból merít. A Ter 21,9 héber szövege egyszerűen annyit mond, hogy Izmael játszadozott Izsákkal. De a Genesis Rabba rabbinikus kommentár a "játszik, tréfálkozik, nevet"-nek fordított héber szót pejoratív értelműnek tartja. A hagyomány tehát ezt mondja: "És Izmael fogott egy íjat és nyílvesszőket, és nyilazni kezdett Izsák felé, úgy tüntetve fel a dolgot, mintha játszanék." Pál ezt a hagyományt a galatáknak a zsidózókkal kapcsolatos tapasztalatára vonatkoztatja.
Túlzás ez? Aligha. A Palesztinai Targumban a Ter 22-höz fűzött magyarázat, amely nagy valószínűséggel el-elhangzott a zsinagógai istentiszteleteken, az "üldözés" imént említett fogalmát a körülmetélkedéssel kapcsolatos fejtegetés szövegkörnyezetébe helyezte. "Izmael [...] azt mondta: Én igazságosabb vagyok, mint te [Izsák], mert engem tizenhárom éves koromban metéltek körül. Abban a korban, amikor ha nem akartam volna körülmetélkedni, senki sem kényszeríthetett volna rá. De téged, Izsák, nyolc naposan metéltek körül. Ki tudja, ha idősebb lettél volna, tán megakadályoztad volna, hogy körülmetéljenek." Izsák természetesen tagadja ezt a feltevést, és azt mondja, ha most (36 éves ekkor) a Szent azt kérné, minden testrészét levágatná. Pál tehát ismét olyan hagyományokra utal, amelyeket levelének olvasói a zsinagógából ismertek.
Pálnak a körülmetélkedésről ebben a levélben képviselt feltétlen és megváltoztathatatlan véleménye az ő gondolkodásában is fejlődés eredménye lehet. Igaz ugyan, hogy a Gal 2,3-ban elégedetten írja: a jeruzsálemi összejövetelen Kr. u. 49 körül Tituszt nem kényszerítették körülmetélésre. Az ApCsel 16,3 azonban (olyan eseményekről szólva, amelyek a jeruzsálemi találkozó közelében történtek) elmondja, hogy Pál körülmetéltette Timóteust azért, hogy a zsidók között végzett szolgálata során több embert tudjon megnyerni. Timóteus vegyes házasságból született (anyja zsidó, apja pogány volt), és úgy tűnik, Pál nem azért metéltette őt körül, hogy biztosítsa az üdvösségét, hanem inkább azért, hogy több esélye legyen zsidó hallgatóságának megnyerésére. Ez a levél azonban, amely valamivel később keletkezett, mintha még az ilyen szempont figyelembe vételét sem engedné meg. Megszabadultunk a Tóra követelményeitől - meg kell hát tartanunk a szabadságot.
5,13-25 Az igazi szabadság. Korábban (2,4) Pál említette már a "Krisztus Jézusban való szabadságunkat". Most, miután gyengéd szavakkal megszólítja a galatákat ("testvéreim"), további magyarázattal szolgál. A szabadság nem saját vágyaink szabados kielégítése. "Szeretettel szolgáljatok egymásnak!" - mondja Pál (13. vers). A görög szöveg szó szerinti fordítása ez lenne: "rabszolgaként álljatok szolgálatára" egymásnak. Ez pontosan tükrözné Pálnak a júdaizmus által meghatározott gondolkodását, amely szerint az ember sosem lehet teljesen szabad, úgy, hogy senkinek sincs alárendelve. Még az Egyiptomból való kivonulás is csak arra szabadította föl az izraelitákat, hogy hűségesebben szolgálhassák Istent.
Pál szerint korábban, Krisztus eljövetele előtt mindnyájan szolgái voltunk a világ elemeinek vagy a Tóra összes előírásának (ld. Gal 4,21-31). De amikor Jézus a Tóra által megátkozott halált halt, és Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy Jézus volt az az ember, aki leginkább tetszett Istennek: ő volt a tökéletesen engedelmes ember. Jézus feltámasztásával Isten eltörölte a Tórát, és Krisztusban új szabadságot adott nekünk, szabaddá tett minket egy újfajta szolgálatra. Krisztusban a különbségek nem fontosak. Ami igazán számít, az "a hit, amely a szeretet által tevékeny" (a görögben agapé, 6. vers), a többi keresztény rabszolgai szolgálata által.
Hogyan szolgálhat konkrétan a hívő? Pál két kedvelt kép - "test" és "lélek" - segítségével ad magyarázatot. Nekünk a hívőket a Lélek gyümölcseivel, és nem a test cselekedetei által kell szolgálnunk. A "test" az embert, mint önző, gyönge, földhözragadt, meg nem váltott lényt ragadja meg. A "lélek" az egyén ismeretszerző és akarati lényegét fogalmazza meg, azaz a személynek azt a részét, amely a legfogékonyabb az Isten Lelkére és a legkészségesebben felel neki. A "legyetek szolgák" vagy "rabszolgaként álljatok szolgálatára" egymásnak görög ige jelen idejű formája kifejezi, hogy tartós viselkedésmódról, életmódról van szó, nem pusztán elszigetelt, egyedi tettről.
Ez tulajdonképpen Pál életmódja! Szereti magát szolgának nevezni (1Kor 9,19), vagy olyannak, mint aki Jézusért szolgál (2Kor 4,5). Ezekben a szövegekben az bizonyítja azt, hogy Pál szolga vagy rabszolga, hogy szolgálatára van a többi hívőnek.
Pál a galatákat szem előtt tartva sorol fel olyan cselekedeteket, amelyeket kerülniük kell (5,19-21), és olyanokat, amelyeket meg kell tenniük (5,22-23). A kerülendő tettek - annak az életmódnak a tettei, amely a "testben" gyökerezik (önteltség, önzés) -, négy csoportba oszthatók: nemi eltévelyedések (az első három), pogány istentisztelet (a következő kettő), közösségi hibák (szám szerint hét, közülük sok többes számban áll, ami jelzi, hogy gyakoriak, újra meg újra megtörténnek), és mértéktelenség (az utolsó három). Figyeljük meg, hogy ezek a hibák mind az igazságosság és a szeretet ellen vannak. Ez nem lehet azok életmódja, akik az életükben Isten szabályait akarják követni.
Ezekkel szemben Pál a Lélek gyümölcseit javasolja követésre, azaz a szeretetet (agapé), valamint 9 más jellegzetesen vonzó tulajdonságot, amelyek a hívőnek más hívőkkel való kapcsolatát kell, hogy jellemezzék (5,22-23).
Az ilyen felsorolások gyakoriak az antikvitásban. Ezekiel könyvének 18. fejezetét (5-9 versek) említhetjük példaként a héber Szentírásból. Pogány filozófusok - például Arisztotelész is - készítettek hasonló listákat. A pogány Plutarkhosz azonban bírálja a Chrisippus összeállította erénylistát, mondván: "erénykaptár ez, amelyet a gyakorlatban sem igen követnek, tapasztalatból sem ismerős". Pál esetében figyelemre méltó, hogy az ő felsorolásai rövidebbek, és hitelesnek tartott leveleiben csak elvétve fordulnak elő. (Az evangéliumokban egyáltalán nincsenek ilyen felsorolások.)
Pál nem akar új törvényeket alkotni. Leveleiben mindenütt sok-sok tanácsot ad a helyes viselkedésre: olykor a saját életmódját állítja példának (Gal 4,12); más esetekben a szabadság általános fogalmát említi, amely magában foglalja a hivők egymásnak nyújtott rabszolgai szolgálatát (Gal 5,1-15). A test cselekedeteinek és a Lélek gyümölcseinek itt (Gal 5,19-26) található felsorolása bemutatja, hogyan kellene és hogyan nem lenne szabad viselkedniük a hívőnek a többiekkel szemben. Arról nincs szó, hogyan kellene a másiknak válaszolnia. Az 1Kor 9,1-14 viszont olyan jogokat és kötelességeket sorol fel, amelyek a hívők közötti kölcsönös viszonyokat érintik. Pálnak ezen felszólításai hátterében ott találjuk azt a reményt, hogy a keresztények átalakulnak majd gondolkodásukban megújulva, hogy felismerjék, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves neki, és mi a tökéletes (vö. Róm 12,2).
A szakasz befejező versei (5,24-26) pontosan összegzik Pál érzéseit. Akik elfogadták Krisztust, azok véglegesen, egyszer s mindenkorra mellőzik a testi életmódot, és a Lélek vezetésével kell élniük és viselkedniük.
6,1-10 Végső buzdítások. Bár néhányan engedtek a zsidózók nyomásának (5,4), vannak még a galaták között olyanok, akik a Lélek szerint élnek. Pál ezeket szólítja meg. Sürgeti őket Krisztus törvényének betartására azáltal, hogy gyöngéden segítik egymást bármilyen nehézség elviselésében. Az 5. vers látszólagos ellentmondása ("mindenkinek a maga terhét kell hordoznia") megszűnik, ha a 4. vers természetes folytatásaként olvassuk, amely arra bíztat, hogy tetteinkért személyesen vállaljunk felelősséget.
A 6. vers nem illik a környezetébe, mert teljesen függetlennek tűnik az előtte és az utána lévő versektől. Ez a megjegyzés ugyanakkor nagyon is gyakorlatias. Pál korában sem létezett ingyenebéd. Ez a vers azoknak szól, akik tanulnak (későbbi szóval: katekumenek), és arra bíztatja őket, hogy mindenüket osszák meg tanítójukkal, azaz segítsék a tanítót anyagilag vagy más felajánlás révén.
A hátralévő versek ismét arra buzdítják az olvasókat, hogy a Lélek szerinti, ne a test szerinti életvitelhez legyenek hűségesek. Az az általános tanítás, hogy jót kell tenni mindenkivel, de legfőképpen a többi hívővel, jól összeegyeztethető az 5,21-23-ban megfogalmazott sajátos tanácsokkal, melyek mindegyike egyoldalú utasítás. Ezek az utasítások nem szólnak arról, mit várhat el az ember viszonzásul az ilyen viselkedésért. Érthető ez olyan szövegkörnyezetben, ahol a családról van szó. Pál általánosításának jó összefoglalását kapjuk itt.
6,11-18 Személyes zárómegjegyzések. Mint más levelében (1Kor 16,21), Pál most is személyes megjegyzéseket közöl, saját kézírásával. Még egyszer bírálja a zsidózókat - akik továbbra is körülmetélkedésre buzdítják a galatákat -, mivel nem tartják meg a teljes Tórát. Egyetlen érdekük, hogy személyes kielégülést nyerjenek, és hogy valami olyasmit teljesítsenek, amivel széltében-hosszában dicsekedhetnek.
Pál dicsekvése és büszkesége a Jézus halála és kínszenvedése által szerzett megváltás. Ezzel az eseménnyel egyesülve és megragadva jelentőségét, Pál elvetette azt az életvitelt, amelyet a törvény külsődleges megtartása határozott meg, és új teremtmény lett. Ez számít igazán. Akik elfogadják ezt a fajta életet mint értelmes életutat, azok Isten igazi választott népe, Isten Izraele, a hiteles keresztény közösség. Nekik kívánja Pál a békét (teljes jólétet) és irgalmat (Isten kedvességét).
Az utolsó sorok éppoly rövidre fogottak, mint a levél üdvözlése. Pál testén már megjelentek a szolgálatban végzett munkájának és az elviselt szenvedéseknek fizikai hatásai (2Kor 11,23-25). Kéri a galatákat, hogy ne okozzanak neki több fájdalmat. A befejező áldás szokatlanul rövid és formális, bár némileg melegebbé teszi a gyöngéd "testvérek" megszólítás. Pál még a záradékban is kísérletet tesz arra, hogy újraélessze azokat az érzelmeiket, amelyekre az általa hirdetett evangélium épül.
Pál harmadik térítő útja kezdetén írta levelét a galatákhoz. A térítőmunka befejezése előtt, amikor három hónapig Akhája tartományában (Görögország) tartózkodott, írta meg ezt a levelet a római keresztényeknek Korinthosz városából. Keletkezési ideje valószínűleg Kr.u. 56 legvégére, vagy 58 elejére, télre tehető.
Természetesen nem Pál alapította a római egyházat, a galáciaiakkal ellentétben. Úgy tűnik, a jeruzsálemi zsidókeresztény közösségnek Rómába települt tagjai az alapítók. Kr.u. 49 körül azonban Claudius császár rendelettel kiűzette a zsidókat a városból. Claudius halála után, 54 körül a zsidókeresztények visszatértek Rómába, és meglepődve tapasztalták, milyen sok a pogánykeresztény. A megtértek megsokasodtak. A római keresztény egyház tehát, ahová Pál ezt a levelet küldte, túlnyomórészt pogány keresztényekből állt.
Missziós munkája közben Pál buzdította a pogány egyházakat, hogy gyűjtsenek adományokat, amelyeket ő személyesen vinne a jeruzsálemi szegényeknek (Róm 15,25-27). Tervbe vette, hogy rövid látogatást tesz Jeruzsálemben, hogy utána útnak induljon Spanyolországba és nyugatra, és útközben megejtene egy római látogatást is (15,28).
Pál ugyan némi aggodalommal, sőt még rossz előérzettel is készülhetett a jeruzsálemi látogatásra. Talán még biztonságáért is aggódott. De remélte, hogy az adományok személyes átadásával csökkentheti az igehirdetésével szemben még mindig meglévő dühöt és ellenségeskedést. A jeruzsálemi látogatás körülményei nagyon is valószínűvé teszik, hogy Pál számos cél elérése érdekében írta ezt a levelet a rómaiaknak.
Először is a levél alkalmat adott arra, hogy bemutatkozzék egy közösségnek, amelynek nagyobbik része nem ismerte őt személyesen. Másodszor rendbe szedhette, kiértékelhette, összegezhette érveit, amelyeket esetleg Jeruzsálemben elő kell adnia, ha tanítását még mindig megkérdőjelezik. Harmadszor igencsak elképzelhető, hogy a levél megírásakor a Rómában kisebbségben lévő zsidókeresztényeket tartotta szem előtt. A zsidókról szóló rész (Róm 9-11) és azok a fejezetek, melyek a békés együttélésről szólnak (különösen a Róm 14-15), azzal a szándékkal íródhattak, hogy megnyerjék a kisebbség rokonszenvét. Ha Pál sikerrel járna ebben, akkor komoly támogatást kapna tőlük azoknak a nehézségeknek a leküzdésében, amelyek Jeruzsálemben várnak rá.
A történelemből tudjuk, hogy amitől Pál félt, bekövetkezett. Letartóztatták Jeruzsálemben, és két évig fogva tartották Caesareában, míg végül Kr.u. 60-ban vagy 61-ben megérkezett Rómába - három vagy négy évvel levelének megérkezése után.
Másként bánt-e valaha is népével a meglepetések bibliai Istene? A régi közmondás helyesen mondja: Ember tervez, Isten végez.
Mégis ez a szólásmondás vagy szemléletmód meg is kérdőjelezi Isten becsületességét. A Római-levél, különösen a 9-11. fejezetek azt a benyomást kelthetik, hogy Isten igazságtalan. Hogyan tehetett Isten olyan hatalmas ígéreteket Izraelnek, amelyek beteljesedését most nem ők, hanem a pogányok élvezik? Hogy megértsük Pált, emlékezzünk csak arra, hogy Pál Isten szavait ígéretként és evangéliumként, örömhírként szemléli. De Isten szavaira kétféle válasz adható: hívő vagy hitetlen. Isten mindig hűséges; soha nem hagyja teremtményeit megszólítatlanul, ígéret nélkül. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy vannak, akik meghallják őt, és hisznek, míg mások meghallják ugyan, mégsem fogadják el. Pál úgy véli, Izraelből néhányan az utóbbi csoportba tartoznak.
A Róm 9-11 a mai zsidó-keresztény párbeszéd középpontjában áll. Fontos, hogy az olvasó megértse Pál szociokulturális hátterét (például azt, hogy megtérése után hogyan viszonyult a Tórához), és azt, miként kísérli meg mind Istennek, mind teremtményeinek tetteit elemezni és értelmezni. De ugyanolyan fontos, hogy törekedjünk Pált zsidó szemmel nézni, és iparkodjunk megérteni Jézus zsidó értékelését és a vele kapcsolatos zsidó állásfoglalást, valamint a zsidó hitet és gyakorlatot jellemző egészséges és pezsgő pluralizmust. Még mindig messze vagyunk attól, hogy teljesen kielégítő válaszaink legyenek minden kérdésre, de minden új erőfeszítés - mint amilyen ez a kommentár is - egy újabb biztos lépés a helyes irányban.
1,1-7 Pál üdvözli a római keresztényeket. Pál levelei közül ebben olvasható a leghosszabb üdvözlés. Itt a szokásos kívánságokhoz - kegyelem és béke - hozzátesz 6 verset, amelyek bemutatják azt az evangéliumot, amelyet mindenütt hirdet. Ez az evangélium Jézusról szól, aki Dávid leszármazottja és Isten Fia, amint ezt nyilvánvalóvá tette az, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból.
Ez az utóbbi állítás döntő Pál Római levelének megértéséhez, mert lényegében érinti Pálnak a Tórával, azaz a Törvénnyel kapcsolatos új állásfoglalását. Miután Jézus botrányos és gyalázatos halállal meghalt - a Tóra meg is átkozza (MTörv 21,23) -, néhány zsidó azzal a hittel állt elő, hogy Izrael Istene föltámasztotta őt a halálból. Ha Isten ilyen nagy áldásban részesített egy embert, akkor hatályon kívül kellett helyeznie a Tórát. Más szóval Pál szerint a Tóra többé már nem "törvény", nem irányadó vagy kötelező. Ehelyett a Tóra irányadó történetté vált, Szentírássá, amely elmondja, hogyan jutottunk a jelenbe - a jövőre vonatkozóan azonban nem rendelkezik semmiféle kötelező erővel (ld. Róm 3,20).
Pál mintegy bemutatkozva ennek a nem általa alapított közösségnek, kijelenti, hogy Isten kiválasztotta őt ennek az örömhírnek a hirdetésére - Rómában is ez a feladata -, hogy minden ember tökéletesen engedelmeskedhessék Istennek azáltal, hogy elfogadja Jézust, és hisz benne.
1,8-15 Hálaadó imádság. A levélírás korabeli formáit továbbra is követve, Pál köszönetet mond Istennek, hogy a római keresztények hite az egész világon ismert módon gyarapodik. Ennek a hálaadó imának az alapját egy figyelemre méltó dinamika adja meg. Ebben a szakaszban Pál legalább négyszer említi azt, hogy régóta vágyódik meglátogatni a rómaiakat. A hálaadással és a római látogatás tervének ismételt említésével Pál azon fáradozik, hogy ezekkel a számára többségében még ismeretlen emberekkel személyes kapcsolatot alakítson ki.
Míg tehát Pál a galaták esetében joggal feltételezhette, hogy újraélesztheti az iránta való elkötelezettségüket, most, a rómaiakhoz szólva inkább rábeszélő készségében kell bíznia. A 11. versben mindjárt példát is találunk erre. Itt Pál megígéri, hogy jövendő római vendéglátóival osztozni fog bizonyos lelki ajándékokban - talán ezek közül említ néhányat később a Róm 12,6-8-ban.
1,16-17
A levél fő gondolata. Ez a két vers röviden és félreérthetetlenül
közli a levél témáját. Az evangélium Isten üdvözítő erejét tartalmazza.
A hit központi jelentőségű: minden vele kezdődik, és vele végződik. Ahogyan
Habakuk (2,4) mondta kortársainak, az igaz ember túléli személyes végzetét
a hit által. Pontosan ez az emberi hit az, ami lehetővé teszi Istennek,
hogy hatalmát tökéletesen kifejtse.
1,18-32 A Krisztus nélküli pogányság. Pál itt részletesen tárgyal azokról a vallástalan és bűnös emberekről, akiknek az élete nem követi Isten tervét, amely pedig olyan nyilvánvalóan kiolvasható a teremtés rendezettségéből.
Pál látásmódja egy olyan istenfogalomban gyökerezik, amely szentnek tartja Istent. Ennek a felfogásnak logikus következménye: Isten minden teremtményének is szentnek kell lennie (l. a Leviták könyvében mindenütt, pl. 11,45). A szentség teljességet, jóságot, személyes integritást jelent. A vallástalan emberek bizonyára tudják, mit jelent az emberi életben a teljesség, jóság, integritás, mégis az ellenkezőjét választották. Istent teremtésének részeivel helyettesítették, azaz figyelmen kívül hagyták Isten teljességét és tökéletességét.
Ennek a torzulásnak további bizonyítékát nyújtja szexuális viselkedésük. Amint ez a Leviták könyvéből világosan kitűnik (11-15), a tisztasággal, szentséggel, teljességgel kapcsolatos szabályok esetében az emberi test a vallási testületnek, vallási közösségnek a szimbóluma. Ezek a szabályok a test határainak megvédésére irányulnak. Külön figyelmet szentelnek a testnyílásoknak, a közönségeseknek is (mint a száj és az ivarszervek), a rendkívülieknek is (mint a lepra, amely bőrkiütésekkel jár). A "természetellenes közösülésről" (26. és 27. versek) tett megjegyzést tehát Pálnak azon igyekezete alapján kell megértenünk, amely meg akarja őrizni a rendet, a teljességet és a testi integritást, amely Pál zsidó szemszögből megfogalmazott felfogásában a társadalom és a kozmosz rendjét és integritását tükrözi. Ezért a "természetes" és "természetellenes" szavakat pontosabban így kellene fordítanunk: "kulturálisan elfogadott" és "kulturálisan el nem fogadott".
A vallástalan embereknek a teremtésben meglevő teljességgel, jósággal és integritással szemben tanúsított nemtörődömségét úgy is lehet ábrázolni, hogy felsoroljuk bűneiket, amint ez a 29-31. versekben történik. A biblikusok általában elismerik, hogy ez a lista retorikus, találomra összeállított, és népies szemléletmódot tükröz. Újabban mégis hajlanak arra, hogy e felsorolásban igenis van logika.
A Biblia az emberi személyt három szempontból nézi, a személyes tevékenység három fajtájának megfelelően, amelyet a szív-szem, a száj-fül és a kéz-láb mint zónák köré csoportosít. Ezek a zónák a teljes embert írják le és jelképezik. Ha mindhárom zónáról bírálat nélkül esik szó, akkor minden rendben van, a személy teljes mértékben jónak, épnek, egésznek, szentnek találtatik. De ha bármelyik zóna is kimarad, vagy bírálat éri, a személyt befejezetlennek, hiányosnak, integritásában sérültnek tartják. Itt, ezekben a versekben minden zónáról szó van: kapzsiság = szív-szem; gyilkosság = kéz-láb; csalás = száj-fül. Mégis az egész kép hibás, visszatetsző, hiányos, ami azt jelzi, hogy a vallástalan vagy bűnös nem-zsidó szemléletmód és életvitel alapjában és mindenestül romlott, töredékes és tökéletlen. De mi mást várhatnánk Jézus nélkül?
2,1-11 Az életvitel vallási alternatívái. A Pál gondolkodását vezérlő alapelvet a 11. vers fogalmazza meg: "Isten nem személyválogató." (Vö. fentebb, a Gal 2,1-10-ben írottakat.) Nehogy valaki úgy érezze, hogy kiváltságos helyzetben van, és fel van mentve Isten ítélete alól, ezért Pál emlékezteti olvasóit, hogy mindenki saját tettei következményeit aratja. Akik a Róm 1,29-31-ben leírt életvitelt követik, Isten haragját és bosszúját vonják magukra. Akik keresik a dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot, azáltal, hogy türelmesen és állhatatosan jót tesznek, elnyerik az örök életet. Nincs különbség zsidó vagy görög között!
2,12-16 A Tóra nem jelent kiváltságot. A pogányok, akik nyilvánvalóan nincsenek a Tóra birtokában, mégis vezérre lelnek, amikor meghallják Isten akaratának transzcendens szólítását. Önmagukra belsőleg reflektálva döntik el, mi helyes és helytelen abban, amit tenni szándékoznak. Ha jót tesznek, javukra válik. Ha nem, ítéletükre szolgál. Ugyanez áll a zsidókra is! Nem a Tóra puszta birtoklása a döntő és üdvösségszerző. Inkább a Tórának való engedelmesség vagy a Tóra áthágása az, ami számít. Jézus ítélkezik majd rólunk az utolsó ítéleten. Ez hozzátartozik Pál evangéliumához.
2,17-24 A zsidók nem teljesítik a Tórát. Itt derül ki először, ki az, akivel Pál a Róm 2,1 óta vitázik: valaki, akit "zsidó"-nak nevez - azzal a névvel, amellyel a nem-zsidók illették Isten választott népének tagjait. Remekbe szabott retorikával Pál először öt jogcímet említ (igék), amelyek a zsidó létből erednek (17-18. versek); utána pedig négy főnevet sorol föl (19-20 versek), amelyek olyan kulcsszerepeket neveznek meg, amelyeket a zsidók a nem zsidók javára betölthettek.
A 21-22. versekben azonban Pál négy kellemetlen vádló kérdést vet fel, amelyek mindegyike a jogcím és a teljesítmény közötti ellentmondást célozza. Az igehirdetők egyszerűen nem aszerint élnek, amit prédikálnak!
A vitának ez a része az Iz 52,5 görög változatának átértelmezett idézetével záródik: "Miattatok (hűtlen zsidó népem) állandóan káromolnak engem a pogányok között." Kemény rendreutasítása ez a képzeletbeli zsidó partnernek, aki pedig bizonyára jólesően vette tudomásul Pálnak a pogányokkal szemben korábban, az első fejezet végén megfogalmazott vádját.
2,24-29 A szívedet metéld körül, ne a testedet! Még mélyebbre szúr Pál, amikor bírálja a körülmetélést, mint önmagától hatásosnak gondolt szertartást. "Épp ellenkezőleg!" - érvel az Apostol. Ami igazán számít, az nem a testi bélyeg, hanem a szívbeli változás. Nem az az igazi zsidó, aki látható ajánlólevelet hordoz a testén, hanem az, akinek a bensőjét, a szívét érintette meg a Lélek. Egy, a héberre visszavezethető szójátékkal élve, az igazi zsidó (jehúdí) az, akit nem emberek, hanem Isten dicsér (hódá).
3,1-8 Pál válaszol az ellenvetésekre. A diatribét folytatva, Pál előre megválaszolja a várható ellenvetést: Van-e bármi előnye is annak, hogy valaki zsidó, ha a pogányok ilyen jó helyzetben lehetnek? Bár érvei alapján nemleges választ várhatnánk, Pál mégis határozott igennel válaszol! A zsidók legfőbb előjoga, hogy Isten ennek a népnek adta szavát, a héber Szentírást.
A kérdező azonban kitart: Mi történik, ha vannak köztük (a zsidók között) olyanok, akik hűtlennek bizonyultak? Isten a maga részéről megszakítja a szövetséget, visszavonja ígéreteit? Egyáltalán nem, válaszol Pál. Isten végül feltétlenül igazolódik majd, még ha az emberek - akár mindegyikük is - hűtlenné válik. Pál a Zsolt 51,4-et idézi álláspontja igazolására.
A kérdező még tovább nyomulva azt kérdi: Ha egyetlen célunk, hogy Istent igaznak láttassuk, nem igazságtalan-e, ha bűneinkért megbüntet minket? Újra határozott nemmel felel Pál. Nézete igazolásaként azt az alapvető zsidó meggyőződést említi, hogy Isten az egész világ bírája - zsidóké és nem-zsidóké egyaránt (ld. Iz 66,16).
A 8. vers alapján úgy tűnik, hogy Pál tanítását félreértették, és istenkáromlónak tekintették. Érveiből néhányan alaptalan következtetéseket vontak le: az embernek vétkeznie kell, hogy Isten jót tehessen. Pál a vádat tanítása hamis értelmezésének tartja, és így zárja a verset: "Azt kapják, amit megérdemelnek."
3,9-20 Mindenki alá van vetve a bűn hatalmának. A levél bevezető részének ezekben a záró verseiben Pál folytatja eddigi gondolatmenetét, és azt kérdezi, hogy a zsidók valamiképpen felsőbbrendűnek tarthatják-e magukat a többiekkel szemben. Válasza határozott és erőteljes: Nem, mindenki alá van vetve a bűn hatalmának.
Figyeljünk föl a "bűn hatalma" kifejezésre. A görögben szó szerint az áll: "bűn alatt". De a hatalom (vagy uralom) szó hozzáadásával pontos és megfelelő értelmezést kapunk. Pál a bűnt negatív és ellenséges hatalomnak tartja, amely átjárja a társadalmat. Olyan kényszerít erő ez, amely csoportokat ural (ld. Róm 6,12.14). Törvényhozó is, amely maga alá gyűri az embereket (ld. Róm 7,23.25).
A bűn hatalma nagyon hasonlít a rabszolga-kereskedőéhez (Róm 6,16.19) vagy a betegségéhez, különösen annak az 1. századi betegségnek a hatalmához, amelyet ördögi megszállottságnak tartottak (Róm 7,8-24). Pál társadalomképében tehát a "hatalom"-mal kapcsolatosan három tapasztalat szerepel (a birodalom, a rabszolgaság, az ördögi megszállottság), amelyek olyan képeket adtak a kezébe, amelyekkel leírhatta a gonosz (a bűn) emberi csoportokat átható hatalmát. Az egyén bűnös cselekedetei pusztán a bűn tünetei.
Szokásához híven Pál ismét a Szentíráshoz fordul érvei igazolására. A 10b-18 a héber Szentírás görög fordításából válogatott idézeteket kapcsol össze: Zsolt 14,1-3 vagy 53,2-4; Zsolt 5,10; 14,4; 10,7 és Iz 59,7-8. Az idézetek átfogóak, színesek és részleteikben igen változatosak.
A mai olvasót érthető módon lenyűgözi a Szentírás ilyen nagyfokú ismerete. Bizonyos részek szabályos ismétlődése és néhány szöveg rendszeres összekapcsolódása arra a következtetésre vezette a biblikusokat, hogy Pál és a többi keresztény tanító a megfelelőnek talált szövegeket testimóniumok, azaz "bizonyító szövegek" gyűjteményébe foglalták össze. Amint egy tanító rátalált egy olyan részre, amelyet Jézusra lehetett alkalmazni, kiírta, és a többi ilyen szöveghez csatolta. Ezekre a testimóniumokra épült később a Jézus fényében olvasott Szentírásról való teremtő elmélkedés. Hasonló szövegfüzéreket, testimóniumokat találunk a Róm 9,25-23; 10,15-21; 11,8-10, 26,34-35 és 15,9-12-ben.
Az itt olvasható részben megfigyelhetjük, hogy a különböző idézetek a testrészekkel való párhuzamuk alapján vannak összekapcsolva. Az emberi test fentebb leírt zsidó értelmezését szem előtt tartva a következő koncentrikus elrendezést figyelhetjük meg: a (11. vers) szív-szem; b (12. vers) kéz-láb; c (13-14. vers); száj-fül; b' (15-16. vers) kéz-láb; a' (17-18. vers) szív-szem.
Ez a tudatos szerkesztés a figyelmet a központi részre, a c-re (száj-fül) irányítja. Ezek a versek együttesen egy minden szempontból, tökéletesen igaztalan embert állítanak elénk - a képből mégis kiemelkedik a száj-fül. Milyen szellemes Pál, hogy záró megjegyzésként ezt írja: "Némuljon el minden száj", és hogy az egész világ kivétel nélkül bűnös.
Ezt a szövegláncolatot, úgy tűnik, Pál már készen találta, valószínűleg már korábban összeállították. A szöveg nyilvánvaló célja az, hogy az embert teljesen, minden szempontból igaztalannak írja le. A kezdő mondat (11. vers) kijelenti, hogy kivétel nélkül mindenkire - zsidókra, nem-zsidókra egyaránt - egyformán érvényes a leírás. Lehetséges, hogy Pál műve a körkörös elrendezés, a hangsúlyos végkövetkeztetés bizonyosan az ő adaléka (19-20. vers).
Ennek a résznek befejező versei egyben
az 1 fejezetben megkezdett gondolatmenet lényegét is összefoglalják. Isten
előtt senki sem ártatlan. Pál a 19. versben, a zsoltárokból és a prófétákból
vett idézetek sorát folytatva, különös módon beszél a törvényről.
Nyilvánvaló, hogy Pál a törvény szót itt nem a "Pentateuchus" értelemben
használja, hanem tágabban, az egész héber Szentírást értve rajta. A befejező
burkolt idézet a Zsolt 143,2-ből való, amelyet megtold ezekkel a szavakkal:
"a törvény megtartása révén". A törvény tehát erkölcsi tanítást nyújt,
azaz megadja az elmélkedő embernek az igazi és mély vallási tudatosságot
és az erkölcsi rendetlenség felismerését.
Miután Pál megfestette a Krisztus nélküli emberi lét reményvesztettséget sugárzó szomorú képét, olvasóival most azt az örömteli és felszabadító ismeretet közli, hogy Isten sokkal egyszerűbb módon békíti meg az embert önmagával: a Jézus Krisztusba vetett hit által.
3,21-31 Isten így cselekszik. A 28. vers egy másik kijelentést is megfogalmaz, amely Pál alapvető téziséből következik: az ember a hit által kerül igaz kapcsolatba Istennel, nem úgy, hogy iparkodik a Tóra minden apró kívánalmát megtartani. Hitre van szükség, nem teljesítményekre. Ez az állítás nem mond ellen a héber Szentírásnak, és nem érvényteleníti (a 31. versben a "törvény" a Szentírás egészére vonatkozik). Éppen ellenkezőleg, megszilárdítja és igazolja a Szentírás alapvető üzenetét.
A rabbinista hagyományban ezzel a véleménnyel találkozhatunk: "Én vagyok az Isten mindenek felett, ami csak van a világon, de nevemet csak veletek kapcsoltam össze. Nem a pogányok Istenének neveznek engem, hanem Izrael Istenének." (Exodus Rabbah 29, Rabbi Simon ben Johai). "Nem!" - mondaná Pál. Az egy Isten (a "Halljad, Izrael!" zsidó ima visszhangja ez) mindenki Istene - a zsidóké és a pogányoké.
Minden ember elhagyta Istent, nem érték el a nekik szánt dicsőséget, mert mindegyikük bűnöket követett el. Isten azonban szabadon minden embernek lehetővé tette, hogy igaz kapcsolatba léphessen vele, azáltal, hogy hívő módon elfogadja Krisztus megváltó halálát.
Éppen ez az értelme az ebben a szakaszban olvasható kifejezésnek: "Isten igazsága" (azaz becsületessége). Nem annyira Isten egyik tulajdonságát, mint inkább cselekvését írja ez le. Maga Isten az, aki megítél, azaz igazzá tesz mindenkit a hit alapján (30. vers).
4,1-25 Ábrahám, a keresztény hívő példaképe. Az 1. században elterjedt egy zsidó nézet, amely szerint Ábrahám ismerte és megtartotta a Tórát, noha jóval korábban élt, mint ahogy Mózes ezt a kinyilatkoztatást kapta. Pál megkérdőjelezi ezt a véleményt magának a héber Szentírásnak az alapján. Két szakaszt idéz érvei alátámasztására: Ter 15,6 (a 3., 9. és 22. versben) és Zsolt 31,1-2.
A Teremtés könyvében ez áll: Ábrahám hitt Istennek, s ezt megigazulására számították be. A kulcsszó a "beszámít". Könyvelési szakszó ez, amelyet a Szentírás jelképesen emberek viselkedésének leírására használ. Itt a Róm 4,3-6. 8-ban Pál tágabb értelemben veszi. Ábrahám hitét Isten akként ismerte el, ami az volt: igaz voltának, Istennel való jó viszonyának jeleként.
Pál a Zsolt 31,1-2-t idézi, hogy megismételje az előbbi gondolatot: igazán szerencsés az az ember, akinek Isten megadja, beszámítja az igazságot, azaz az igaz voltot, anélkül, hogy az a Tóra által felsorolt tetteket véghez vinné.
A zsidó előírásokat követve Pál két tanút idéz nézetének megtámogatására: Ábrahámot (Teremtés könyve) és Dávidot (Zsoltárok könyve). A MTörv 19,15 két tanút követelt meg, hogy bármilyen vallomást igaznak és hitelt érdemlőnek lehessen tekinteni. Ha azonban Pálnak tényleg az a meggyőződése, hogy a Tóra többé már nem kötelez, mint törvény (l. fentebb a Róm 1,1-7-hez írott kommentárt), akkor miért próbál mégis eleget tenni a MTörv előírásának? Bár Jézus halála és feltámadása óta Pál a héber Szentírást egészen más szemmel olvasta, végső soron mégis farizeus zsidó maradt (vö. Fil 3,5). Akkor érthetjük tehát meg, ha okoskodásait és érveit ebben a kulturális közegben helyezzük el.
Pál képzeletbeli zsidó ellenfele azonban még mindig elégedetlen, mert úgy tűnik, mintha az idézett zsoltár csak a zsidónak ígérne boldogságot, a pogánynak nem. Pál újra Ábrahámra tekint válaszának szemléltetésére. Körülbelül 29 évvel az után, hogy Isten igaznak ismerte el Ábrahámot (ld. Ter 15), Ábrahám körülmetélkedett (ld. Ter 17). Nyilvánvaló hát, hogy Ábrahámot a körülmetélés előtt számította igaznak Isten. Így az a boldogság, amelyről a zsoltár beszél, bárkire érvényes, aki Ábrahámhoz hasonlóan inkább a hitre törekszik, mint a teljesítményekre. Ábrahám esetében a körülmetélkedés jel, pecsét volt, amely a hit révén jóval a körülmetélkedés előtt elnyert igaz voltot tanúsította. Ábrahám tehát valóban atyja minden hívőnek, körülmetéltnek (zsidók) és körülmetéletlennek (nem-zsidók) egyaránt.
Isten örököst és sok utódot ígért Ábrahámnak (Ter 15,4; 22,16-18), ezt is a Tóra megtartásától függetlenül. A 17-25. versek egy szójátékot tartalmaznak a "halott" szóval. Ábrahám határozottan meg volt győződve, hogy Isten képes megvalósítani ígéretét az ő és feleségének, Sárának nemzésre "holt" testéből. Ábrahám valóban számos nemzet atyja, mindnyájunk atyja. Ebben a fejezetben háromszor ismétli el Pál a Szentírásnak azokat a szavait, amelyek szerint Ábrahám hitét megigazulásul számították be - azért, hogy érezhessék ennek a ténynek a fontosságát a római olvasók, mind a többségben levő pogány keresztények, mind a zsidókeresztény kisebbség.
Mi is, Ábrahám is abban az Istenben
hiszünk, aki életet hozhat ki a halálból. Ábrahámnak Isten életet adott
Sára halott méhéből. A keresztényeknek Isten feltámasztotta Jézust a halálból,
és ezáltal visszaadta őket az életnek a Jézus feltámadásából eredő megigazulás
révén.
5,1-11 Mit jelent Isten előtt igaznak lenni? Életében valamikor csaknem mindenki átélte azt a megkönnyebbülést, amely egy kétség megszűnését vagy egy probléma megoldását követte. Ez az élmény nagyon hasonló ahhoz a Pál által leírt hármas hatáshoz, amely az Istennel való igaz kapcsolat következménye: béke (1. vers), bizalom (2. vers) és a Krisztus megváltó halálában való jelenlegi részesedés (10. vers).
Ezek a hatások csak még jelentősebbé válnak, ha valaki elismeri, hogy Jézus akkor halt meg értünk, amikor még bűnösök voltunk! Bármilyen nehéz elhinni vagy elfogadni ezt, bizonyítékát a szívünkben hordozzuk, ahová Isten szeretete elküldte a Szentlelket, hogy eligazítson minket az új életben.
Aligha csodálkozhatunk hát, hogy Pál háromszor "dicsekszik" ebben a néhány versben. A dicsekvés - bibliai értelme szerint - annak egy módja, hogy elismerek valakit személyes uramként és mesteremként. A meg nem váltott ember önmagával dicsekszik, aki azonban elismeri Jézust megváltónak, az Istenben dicsekszik (12. vers; ld. Jer 9,23), és abban a bizonyosságban, hogy részese Isten dicsőségének (2. vers).
Az is érthetővé válik ebben a szemléletben, hogy a remény (2. vers) és Isten (11. vers) miatti dicsekvése mellett hogyan dicsekedhetik az Apostol a szenvedéseivel is (3. vers). Pál nem mazochista. Inkább arról van szó, hogy azt a Krisztus követéséből eredő újonnan felfedezett képességét írja le, hogy ellen tud állni a szenvedések (görögül thlipseis) kihívásainak és kockázatainak. A szenvedés azzal a kockázattal jár, hogy az ember Isten ellen fordul. Ha azonban türelemmel viseli a nehézségeket, ez segíthet neki abban, hogy Istennek tetszően nyitottá váljék arra a jövőre, amely mentes a haláltól és bűntől (5,12-21), az önzéstől (6,1-23) és a Tórától mint törvénytől (7).
5,12-21 Megszabadulás a bűntől és a haláltól. Ez a rész évszázadokon keresztül vitára indította a keresztényeket, és mély szakadékokat támasztott közöttük. A katolikusoknak némi útmutatást nyújt a vitában a Trentói zsinat (1545), amely kimondta, hogy Pálnak ezekben a versekben olvasható szavai valóban tartalmaznak valamiféle tanítást az eredeti bűnről.
Természetesen sem Trento, sem Pál nem használta az "eredeti bűn" kifejezést. Az Olvasóknak óvatosnak kell hát lenniük, nehogy beleolvassák a levél ezen verseibe azt a teljesebb értelmezést, amelyre mai hittani ismereteik alapján tettek szert. A Tridentinum szerint Pál megállapítja a bűn valóságát és a bűnnek a teremtés egészére gyakorolt rettenetes hatását. A bűn továbbadódott (öröklődött), de Pál nem mondja meg, hogyan.
A 12-21. verseket olvasva fontos felfigyelnünk arra, hogy a "bűn" és a "halál" bizonyos erőket személyesítenek meg. Pálnál a bűn minden emberben és minden emberi csoportban jelenlévő tevékeny erő. Jelen van az emberiség kezdeti időszaka óta (állítja ez a rész), és főként a "húson" keresztül fejeződik ki. A "hús" nem a test egyik szinonimája, hanem inkább megváltatlan gyöngesége szempontjából írja le az embert. A halál szintén megszemélyesített kozmikus (Róm 8,38) erő, amely nemcsak elpusztítja az emberi testet, hanem véglegesen el is szakítja Istentől.
Pál nem a bűnről vagy a halálról akar elsősorban beszélni, hanem szembe akarja állítani Ádámot és Krisztust, a kezdet és a végidő kiemelkedő alakjait. Ádám a jövendő ember "típusa" vagy "prototípusa", azaz Jézusé, aki messze felülmúlja majd Ádám tettét. A világot mindkettőjük megváltoztatta.
Ádám egy olyan ellenséges erő (bűn) működését szabadította világra, amelynek hatalma van arra, hogy véglegesen elidegenítse az embert Istentől, minden élet forrásától (halál), amennyiben - vagy: mert - mindenki vétkezett saját személyes cselekedeteivel (12. vers). A halálnak tehát két oka van az emberi létben: Ádám bűne, és ennek ratifikálása valahány ember által, akik bűnt követnek el. Ez volt Ádám hatása a világra.
Ezzel ellentétben Krisztus hatása gyökeresen más. A kegyelmi ajándék, azaz Jézus megváltó halála révén túláradó bőségben lehet része a megigazulásban és az életben mindazoknak, akik Jézust elfogadják.
Ádám engedetlenségének messze ható káros következményéről rabbinikus gondolkodásmód szerint beszél, amely három periódusra osztja az időt: Ádámtól Mózesig a káosz kétezer éve; Mózestől a Messiásig a törvény kétezer éve; a Messiástól pedig az újabb kétezer év az áldás ideje. Az első időszakaszban, Ádámtól Mózesig nem volt áthágható törvény (14. vers), noha az Istentől való végleges elkülönülés (a lelki halál) uralkodott, annyira mindent átható volt Ádám bűne.
Jézus változtatta meg ezt a nyomorúságos állapotot engedelmessége által. Az Ádám és Jézus közötti ellentét nemcsak Ádám kudarcának tragédiáját emeli ki, hanem Krisztus megváltásának csodálatos teljességét is.
Az utolsó versekben (20-21) a törvény megszemélyesített erőként jelenik meg, és Pál, mint a bűnnek, valamint a bűn társának, a halálnak okozóját mutatja be. De a törvényt, mint erőt legyőzte a kegyelem, amely most az igazságosság által uralkodik, amely magának Istennek az életében részesít minket Urunk, Krisztus által.
6,1-11 Megszabadulás önmagunktól. Míg Pál a Róm 3,5-8-ban azt fejtegette, miért nem szabad Isten "remeklését" előmozdítandó bűnt elkövetnie a zsidónak, itt ugyanezt a kérdést válaszolja meg a keresztények számára. A keresztség - mondja Pál - alapjaiban változtatta meg a hívő életét. A keresztség által a hívő bensőségesen egyesül Krisztussal és az ő életével. Amint Krisztus meghalt, úgy a keresztény is valóban meghal, azaz valóban megszabadul attól az ellenséges erőtől, a bűntől, amely elidegenít Istentől. Amint Krisztust az Atya feltámasztotta a halálból, és ezáltal új kapcsolatba lépett az Atyával, úgy most a hívők is részesednek ebben az új életmódban, amely új erőt ad az élethez. A feltámadás hatalma máris érvényesül bennünk. Hogyan tagadhatja hát bárki is ezt a valóságot, és térhet vissza korábbi bűnös életviteléhez? Ez egyszerűen képtelenség!
A 6. versben említett "bűnös test" az egészet képviselő rész (pars pro toto). A test a teljes embert jelenti, amennyiben már-már elkerülhetetlenül uralkodik rajta a bűnre való hajlam. De ez a "régi ember" meghalt Krisztussal. A bűnre való hajlam megtört. A halál uralma megszűnt. A halál valójában új állapotot eredményezett. A 11. vers ennek a résznek a mondanivalóját a keresztények buzdításával foglalja össze: tekintsétek magatokat úgy, hogy ki vagytok ragadva a bűn hatalmából, és részetek van az Istenért való új életben "Krisztus Jézusban". Ez utóbbi kifejezés Pál írásainak sajátos fordulata, amely a hívő bensőséges kapcsolatát fejezi ki Krisztus életével és halálával.
6,12-23 Felszabadulva a szolgálatra. Sok felszólítás található ebben a részben, amely mint lángoló buzdítás természetesen következik az első tizenegy versben leírt igazságból. Megfigyelhető, hogy Pál meggyőzni akaró szavai könnyen ölthetik a parancs formáját, ha a premissza világos és meggyőző.
Ne hagyjátok, hogy ez az elidegenítő erő (a bűn) kormányozza életeteket (12. vers)! Ne engedjetek az erőteljes vágyaknak és természetes énetek törekvéseinek, amelyek csak szembeállítanak Istennel! Egyszer s mindenkorra adjátok át magatokat teljesen Istennek - szó szerint: Isten rabszolgai szolgálatára (22. vers) -, hogy annak megtételére használhasson titeket, ami helyes! Ne hagyjátok, hogy a bűnnek hatalma legyen rajtatok! A kegyelem hatalma alatt éltek, nem az eltörölt mózesi törvény alatt.
Mit jelent ez? Miféle szabadság az, amely "rabszolgai szolgálatra" tesz szabaddá? Ez a szabadság egészen más, mint amelyhez a mai átlagember hozzászokott. A szabadságon legtöbben a külső akadályoktól és korlátoktól való mentességet értik, amely lehetővé teszi, hogy megválasszák és kövessék egyénileg meghatározott céljukat.
Pál szerint lehetetlen mindenkitől függetlenül, senkinek sem alávetve emberi életet élni. Ezekben a versekben határozottan amellett érvel, hogy a bűn hatalmából való szabadulás, amelyet Jézus halála és feltámadása hozott el, nem jelent teljes és tökéletes emberi függetlenséget, hanem inkább egy másik mesternek, Istennek (22. vers) elfogadását. Ezért van az, hogy aki megkeresztelkedik (Isten rabszolgája Krisztusban), nem követhet el bűnt (nem lehet a bűn hatalmának rabszolgája).
7,1-25 Megszabadulás a törvénytől. Miután Pál bemutatta a Krisztussal való egyesülést (Róm 5) és az ebből eredő felszabadulást a bűntől és a haláltól (Róm 6), most azzal fejezi be a keresztény szabadságról szóló fejtegetését, hogy újabb magyarázatát adja, hogyan válnak szabaddá a hívők a mózesi Tórától, mint törvénytől.
Az első hat versben Pál a halál fogalma köré csoportosítja gondolatait, amit az előző részben a keresztségről mondottak sugallnak. A házassággal kapcsolatos példa erőltetett, gyönge és befejezetlen, az alapvető gondolat mégis világos: a halál megszünteti a kötelezettségeket. Ha egy nő megözvegyül, újra férjhez mehet. Ugyanígy a keresztség által részünk lett Krisztus halálában, amely megszabadított minket a mózesi törvénynek való alávetettségtől, hogy Jézushoz tartozhassunk, és termékenyek legyünk Isten szolgálatában.
Mint arra az 5. és 6. vers rámutat, a "törvény" itt a vallási előírások teljesítését, mint az üdvözülés útját jelenti. A Tóra vagy bármely más olyan objektív, jót és rosszat megkülönböztető norma jogi megközelítését foglalja magában, amely ugyanakkor nem képesíti az embert az előírások teljesítésére. Általában inkább az történik, hogy a törvény teljesítésére irányuló társas és egyéni kísérlet a törvény be nem tartásához vezet, és így lelepleződik ennek a hatalmas erőnek (a bűnnek) a jelenléte, amely az Istentől való elidegenedést növeli. Pál meggyőződéssel állítja, hogy ennek a számára meghaltunk. Immár szolgálhatunk Istennek a dinamikus új életelv (a Lélek) által, míg korábban pusztán a mózesi törvény holt betűje volt az útmutatónk.
Pálnak most fájdalmas gondolattal kell foglalkoznia. A probléma a következő: hogyan lehetséges, hogy valami, ami jó, igaz és szent - hiszen Istentől való - (jelesül a héber Tóra), nem termett jó gyümölcsöt, hanem csak a bűnt mozdította elő?
Pál válasza szerint nem a törvény idegenített el tartósan Istentől (halál), hanem az a hatalom fejtette ki hatását a törvényen keresztül, amelyet bűnként ismerünk. Az olvasót nem szabad hogy félrevezesse, hogy Pál ezekben a versekben egyes szám első személyben beszél. A Filippi-levélben olvasható merész kijelentés fényében - "Feddhetetlen voltam a törvény szerinti jámborságban." (Fil 3,6) - ez az "én" nem önéletrajzi értelemben értendő. Pál nem önmagáról beszél a Róm 7,7 és a következő versekben. A biblikusok a személyes névmás használatát inkább szónoki fogásnak tekintik, amellyel olyan közös emberi tapasztalatot akar leírni, amellyel az olvasók bizonyosan azonosulhatnak.
Törvény nélkül az ember köztes és semleges életet él: nem egyesül Istennel, nem is lázad ellene. De amikor a törvény ismertté vált, serkentette és leleplezte a bűnt, ezt az Isten elleni ártalmas hatalmat. Ha közelebbről szemügyre vesszük ezeket a verseket, azt látjuk, hogy Pál újra elmeséli Ádám történetét, amely az emberiség közös sorsának típusa. Bár Ádám jóval a mózesi törvény előtt élt, kapott utasítást Istentől. A bűn azonban, ez a lappangó hatalom, amely képes eltéríteni az embert az Istennek való engedelmességtől, rá is szedte Ádámot. A bűn előbb becsapta Ádámot, majd pedig az engedetlenség által halált hozott, azaz az Istentől való elidegenedést. De a törvény nem szinonimája a bűnnek, nem azonos vele. A törvénynek inkább az volt a feladata, hogy az embereket szentté, igazzá és jóvá tegye.
A 14-20. versek azt írják le zsidó gondolkodás szerint, mi játszódik le az istenfélő emberben. A zsidó hagyomány azt tartotta, hogy két ösztön vagy hajlam van minden emberben: egy jó és egy rossz. Ezek állandóan harcolnak egymással. A zsidó törvény Isten szférájából, a "lelki" szférából ered, és minden emberben a jó ösztönt és hajlamot mozgatja meg. De a tapasztalat azt mutatja, hogy gyakoribb a "gyönge test", azaz az ösztönös én, az emberi lét azon vonásának a győzelme, amely a rossz hajlamokkal és ösztönökkel rezonál. A bűn hatalmának természetes küzdőtere a "gyönge test". Innét a hajlamok közötti belső harc, amely zavaró és elkeserítő következményekkel jár. A bűn hatalma a felelős, nem a törvény (20. vers). A mi elképzelésünk a bűnről, amely szerint a bűn cselekedet vagy tett, megnehezíti, hogy helyesen értsük a bűnt, mint erőt.
A befejező versekben (21-23) a kép szélesebb horizont felé tárul ki, és minden emberre rálátás nyílik. Itt Pál a "törvény" szót a személyes tapasztalat elvei és visszatérő mintái értelmében veszi. Pál szerint mindenki rendelkezik egy olyan belső résszel, amely arra vágyik, amire Isten. "Belső ember"-nek vagy "értelem"-nek nevezi ezt, amely a még meg nem váltott emberben is megvan. Vannak azonban negatív erők is, és a kettő között zajló belső küzdelem csalódásokkal járó és gyöngítő folyamat. Nem csoda, hogy Pál segítségért kiált: "Ki szabadít meg e halált hozó testtől?" A válasz a Római-levél következő fejezetében fogalmazódik meg. Elővételezésül Pál egy rövid hálaadó imát énekel.
8,1-39 Keresztény élet a Lélekben. A 8. fejezet a levél eddigi részének a csúcspontja. Különösen is a 7,24-ben megfogalmazott kérdésre válaszol: "Ki szabadít meg...?" A szabadító a Lélek (ez a szó eddig ötször fordult csak elő, ebben a fejezetben viszont huszonkilencszer olvasható), aki nem más, mint a feltámadt Krisztus köztünk jelen levő ereje és hatalma. A hívő a Krisztussal egyesült élet által léphet kapcsolatba ezzel az erővel, és az egyesülés már a keresztségben elkezdődik. Ez a Lélek olyan életerőt adományoz, amilyet a mózesi törvény sosem tudott.
A Lélek és a test ellentétének gondolatát, amely a 4. versben jelent meg először, részletesebben kifejtik az 5-13. versek. Szemben álló erőterekről, hatalmi szférákról van itt szó. A test a földhözragadt embert jelenti, aki segítség nélkül maradt, csak saját képességeire számíthat. A Lélek a földhözragadt embert jelenti, akit Jézus éltető ereje, Lelke vezérel. Az énközpontú, önmagával eltelt ember csak olyan életet élhet, amely a halálba vezet, azaz az Istentől való teljes elidegenedéshez. Az ilyen embernek nincs szüksége Istenre, nem veti alá magát az isteni törvénynek, nem engedelmeskedhetik Istennek, és nem tud neki tetszően élni.
Az éltető Lélek vezérelte ember rátalál mind az életre, mind a békére. Pál sokféleképpen nevezi a Lelket: Isten Lelke, Krisztus Lelke, Krisztus - azért, hogy megfogalmazza az isteni életben való részesedés keresztény tapasztalatának sokszínű valóságát.
Isten bennünk lakó Lelke, aki feltámasztotta Jézust, végül minket is fel fog támasztani a feltámadáskor. Az elkerülhetetlen végkövetkeztetés tehát az, hogy adósai vagyunk a Léleknek. Kötelességünk, hogy megöljük a test által uralt ember tetteit, cselekedeteit és törekvéseit, és inkább a Lélek szerint éljünk.
A Léleknek való alávetettség egyik nagyon fontos eredménye, hogy az ember Isten igazi fiává válik. Itt fordul elő először ez a gondolat a Római-levélben (Róm 8,14-17). A Lélek vagy erő, amelyet megkaptunk, nem vet vissza senkit a félelembe, még a tiszteletteljes félelembe sem. Ez a Lélek inkább azt mondja, hogy kedvesek vagyunk Istennek, az ő fiai vagyunk. Továbbá a Lélek nemcsak lehetővé teszi ezt a fiúi kapcsolatot Istennel, hanem ugyanazon Lélek erőt is ad mindannyiunknak, hogy ezt fel is ismerjük, és mondjuk: "Abba, Atyám". Mielőtt azonban bárkit is túlságosan elragadna ez a jó hír, Pál két különös, összetett görög igével arra emlékezteti olvasóit, hogy szenvednünk kell Krisztussal, hogy vele együtt megdicsőüljünk.
A szenvedés természetesen nem vethető össze a dicsőséggel, azzal az Isten életében való bensőséges részesedéssel, amely minden hívőre vár. Három tanúságtétel ad bizonyosságot számunkra ennek a dicsőségnek a nagyságáról: a teremtésé (19-22. vers), a hívőké (23-25), és a Léleké (26-30).
Isten alávetette a teremtést a hiábavalóságnak: a teremtés képtelen elérni célját. De meghagyta a remény szikráját, és ezért minden teremtmény sóhajtozik, várva a káosz végleges megszűnését, valamint a teljességnek és épségnek a helyreállítását. Mi hívők is bízó reménnyel és türelmes kitartással várakozunk önmagunk (a testünk) végső és végleges megváltására.
Végül a Lélek tanúskodik harmadikként a ránk váró dicsőségről. A 26. versben olvasható kijelentés - "mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen" - látszólag ellentétben áll a 15. verssel, ahol azt olvassuk, hogy a Lélek indít erre a bizalommal teli imára: "Abba, Atyám!" Elképzelhető, hogy Pál azt a rajongást akarja itt visszafogni, amely túlságosan hangsúlyozza a Lélek ajándékainak fontosságát. A 26. versben görögül szó szerint az áll: a Lélek a mi saját kéréseinken is "túl közbenjár értünk szavakba nem foglalható sóhajtozásokkal". Lehetséges, hogy ezek a sóhajtozások kapcsolatban állnak azokkal a "kimondhatatlan szavak"-kal, amelyeket Pál a harmadik égből hallott (2. Kor 12,3).
Figyeljünk föl arra, hogy a 28-30. versben többes számú szavak szerepelnek. Ezek a kijelentések a keresztényekre, mint csoportra vonatkoznak, nem pedig az egyes hívőkre. Pál hangsúlyozza az üdvösség bizonyosságát. Isten vezérel mindent. Az az akarata, hogy Krisztus képmásához váljunk hasonlóvá úgy, hogy egyre teljesebben (a 30. vers fokozatokat ír le: kiválasztott, elkülönített, meghívott, megigazulttá tett, megdicsőített) részesedünk magának Krisztusnak feltámadt életében. A végső cél az, hogy hasonlóvá váljunk Istenhez, aki kinyilatkoztatta magát Jézus Krisztusban.
A befejező versek (31-39) a győzelem valóságának, a Lélekben való létezés valóságának himnikus dicsőítései. A legfőbb üzenet így hangzik: Isten velünk van, és ezek a versek azt mondják el, milyen is ez az "értünk való Isten". Egy öt kérdésből álló sorozatban Pál azt kutatja, milyen biztos a mi helyzetünk, mennyire bizonyosnak kell lennünk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az élet könnyed és gondtalan. A 35. vers hét veszélyt és bajt sorol fel, amelyek elszakíthatnak minket Jézus szeretetétől. A lista nem légből kapott; azokat a potenciálisan végzetes támadásokat összegzi, amelyeknek Krisztus követői rendszerint ki vannak téve. A 32. versben idézett Zsolt 44,22-t a rabbik gyakran citálják a jámborok vértanúságának leírására. Az utolsó sor azonban pozitív kicsengésű, biztos és bizakodóan nyugodt. Sem erők, sem hatalmak (38-39. vers), még a csillagok megszemélyesített hatalmasságai (a magasság... a mélység) sem szakíthatnak el bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban érkezik el hozzánk.
9,1-29 Isten szabad választása. Az első öt vers érzelmekkel telített módon szólal meg. Azt a nagyfokú érzékenységét tükrözik, amely Pálban él testvéreivel, az izraelitákkal kapcsolatban (Pál azon a néven nevezi őket, amelyet maga Isten adott, vö. Ter 32,38). Az apostol büszkén sorolja föl a zsidók Istentől kapott hét kiváltságát: fogadott fiúság; Isten bensőséges jelenléte; a szövetségek; a törvény; szépséges liturgia; az ígéretek; és az atyák - akiktől a legnagyobb adomány származik, a Messiás, "aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten".
De mi haszna mindennek, ha Izrael számára végül is semmi jó nem származik belőle? Nem kellene beismernünk, hogy Isten szószegű volt? Semmiképpen sem, mondja Pál. Hogy kijelentéséről a zsidókat meggyőzze, igaz, a Szentírást különleges módon értelmező érvelést kell alkalmaznia. A Szentírásban való jártasság azonban Pál erős oldala.
A Ter 18,10 (vagy 18,14, illetve a kettő ötvözése) Izsákot az ígéret fiának nevezi (Róm 9,9). Isten igaz fiai avagy az ígéret fiai pedig Izsák leszármazottjai (Ter 21,12). A hit számít, nem ehhez vagy ahhoz a néphez tartozás. Világos ez az imént idézett szentírási részből.
Pál továbblép érvelésében, hogy rávilágítson Isten szabad választásaira, arra, hogy Isten szabadon dönt. Ahogy Isten választott a két anya, Sára és Hágár között, amikor ígéretének címzettjét kereste, ugyanúgy választ egyazon anya, Rebeka két fia, Ézsau és Jákob között. Jákobot már akkor kiválasztotta, amikor az ikrek még anyjuk méhében voltak, mielőtt bármit is tehettek volna, érdemként vagy vétségként. A szentírási bizonyítékot a Tórából és a prófétákból meríti Pál: Ter 25,23 ("Az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak.") és Mal 1,2-3 ("Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem."). Isten teljes mértékben szabad azt tenni, amit akar, és azt választani, akit akar. Ha ezt alkalmazzuk Pálnak a korabeli zsidókról és pogányokról szóló fejtegetésére, akkor egy újabb ellenvetés merül föl: Isten igazságtalan!
Pál határozottan visszautasít minden olyan vádat, amely Istent igazságtalannak mondja. Isten magatartásának védelmében ismét bibliai szövegekből álló fegyvertárához fordul. Mózes és a fáraó segít megvilágítani álláspontját. A Kiv 33,19-ben Isten kinyilatkoztatja szabad akaratát Mózesnek. Irgalmas és könyörületes lehet ahhoz, akihez csak akar. Az emberek szándéka és tettei nem befolyásolják alapvetően. A fáraó pedig azt példázza, hogyan használhatja föl Isten még az ellenséget is akaratának végrehajtásában. A fáraó megkeményítette a szívét, azaz makacs és konok lett. Isten tudomásul vette ezt a helyzetet, jóváhagyta és elfogadta. Így szerzett üdvösséget, szabadulást az izraelitáknak.
Az olvasó szinte maga is megfogalmazhatja a következő ellenvetést: ha így áll a dolog, hogyan vonhat felelősségre bárkit is Isten? Hogyan lehet bárkit is felelőssé tenni, ha senki sem állhat ellen Isten akaratának? Pál erre a kérdésre nem adja meg a választ. Felelete egy diplomatikusan megfogalmazott "Hallgass". Az agyagról és az agyagosról, az agyag megformálójáról szóló szentírási hagyomány (Iz 29,16; Jer 18,6; Bölcs 15,17) nyújtja a képeket válaszához. Hallatlan, hogy teremtmény kérdésekkel zaklassa alkotóját.
Valójában Isten nagyon is türelmes. Türelemmel viseltetett teremtményei iránt, akik pedig rászolgáltak haragjára, hogy megmutathassa dicsőségének gazdagságát, mind a zsidóknak, mind a pogányoknak. Ez az állítás segíti Pált, hogy végre világosan megfogalmazza a jelen helyzetet. Olyan szövegfüzért használ ehhez, amely ismét csak korábban született, mint a levél.
Először egy olyan szöveget idéz Pál, amely az Óz 2,25 és 1,10-ből lett összefűzve, és eredetileg az akkor hitetlen északi törzsekről szólt. Pál a pogányokra alkalmazza: egy nemzet, amely nem Isten népe, az ő népe lesz; egy korábban nem szeretett nemzet most Isten szeretett népévé válik.
Ezt követően Pál az Iz 10,22-23-at idézi, ahol a remény szikráját látja fölcsillanni lelki és kulturális rokonai előtt: "A maradék visszatér." Isten ígérete eszerint továbbra is érvényben marad, és a végső beteljesülés felé halad. Egy ilyen maradék nélkül Izrael aligha lenne jobb helyzetben, mint Szodoma vagy Gomorra. Számára ugyanis van remény. Noha Isten útjai önkényesnek tűnnek, hűségesen megtartja ígéreteit. A Szentírás - mondja Pál - erről tanúskodik.
9,30-33 Izrael saját hibájából vétkezett. A Róm 9,30-33 záradéka a 9. fejezetnek, s egyben bevezetője a 10. fejezetnek. A Szentírásból vett záró idézet két szöveget ötvöz. Az eredeti szövegösszefüggésben az Iz 28,17 mint alapkőről beszél a Messiásról, az Iz 8,14-15 pedig Istent a botlás kövének nevezi. Pál e két szöveget összekapcsolja, s azt állítja, hogy a Messiás, aki valójában a járást lehetővé tevő padozat lett volna az izraeliták számára, ehelyett a "botlás kövévé" vált.
10,1-4 Krisztus a Törvény vége. Pál szerint Krisztus eljövetelével elérkezett a Messiás kora. A régi rend megszűnt. Ebben az értelemben Krisztus a vége annak a korszaknak, amelyben a Tórának mint törvénynek meghatározó szerepe volt (vö. a Gal 2,11-21-hez írottakat). Pál buzgón imádkozik, hogy teljesüljön, amire vágyva vágyik: üdvözüljenek izraelita testvérei. Saját tapasztalatából tudja, milyen odaadó lelkesedés él bennük Istenért. Buzgóságuk alapja azonban nem igaz ismeret. Őszintén hiszik, hogy igazzá tehetik magukat Isten előtt. Ez az, amire törekszenek. Pedig Istennel valóban igaz kapcsolatra a hit által lehet eljutni.
10,5-13 Az üdvösség mindenki számára könnyen elérhető. Szokása szerint Pál a Szentírásból vett idézettel támogatja meg, amit az imént a 4. versben mondott. Ennek a szövegcsokornak a tagjai, úgy tűnik, megint csak annak a bibliai szemléletmódnak megfelelően kapcsolódnak egymáshoz, amely az embert három részre osztja: kéz-láb, száj-fül, szív-szem. A Lev 18,5 a kéz-lábra vonatkozik: aki megtartja a Tórát, ennek következtében élni fog. A hangsúly a tetten és a teljesítményen van.
Az egyedül fontos megigazulás azonban a hit. A hit a szív-szem zónát tükrözi. A MTörv 30,11-14-nek Pál adaptációjában valóban ez az értelme. Jóllehet a szöveg eredetileg a Tóráról beszél, Pál Jézusra alkalmazza. Senkinek sem kell fölmennie a mennybe (kéz-láb), hogy lehozza őt onnan, hiszen Krisztus emberi alakban jött el a földre. És senkinek sem kell visszahoznia őt a halottak közül (kéz-láb), mivel Isten már föltámasztotta. Isten megváltása elérhető Jézus Krisztusban.
A szó ott van ajkadon (száj-fül) és a szívedben (szív-szem). Érdemes fölfigyelnünk arra, miként támaszkodik Pál arra a két tevékenységi zónára, amelyek szemben állnak a cselekvéssel (kéz-láb). A hangsúlyos végkövetkeztetés így hangzik: senki sem vall szégyent, senki nem veszt rajta, aki Jézusba veti hitét. Mindenki ugyanúgy üdvözül: a zsidó is, a pogány is.
A záró idézetek (11. és 13. vers) - ugyanolyan fölépítésben, mint az előbbiek - a Második Törvénykönyvből vett állítást erősítik meg. Az Iz 28,16 a szív-szem zónára utal: senki sem vall szégyent, aki hisz benne. A Joel 3,5 pedig a száj-fül zónára: mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. A lényeg, hogy elismerje és megvallja: Jézus az Úr. Ezt a kijelentést nagy valószínűséggel az ősegyház istentiszteletéből kölcsönzi Pál.
10,14-21 Izrael visszautasította a Messiást. Pál hogy a végsőkig fokozza a vitát, négy ellenvetést fogalmaz meg, amelyek Izrael ártatlanságát bizonygatják. Az érvek láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Mindegyik megismétli az előző érv egy részét: (1) Lehet, hogy senki sem beszélt Izraelnek arról, hogy új módon kell gondolkodni az Istennel való kapcsolatukról. Nem, igenis voltak igehirdetők. Pál egy közülük. Ő nagyon határozottan hirdette, hogy Jézus a Messiás, és munkásságát Palesztinán kívül fejtette ki. Ezt tehát nem lehet mentségként fölhozni. (2) Csak nagyon kevesen hittek (16. vers). Ez igaz, mondja Pál, de már Iz 53,1 megjósolta ezt a helyzetet. (3) Lehet, hogy a zsidók nem hallották az igehirdetést. Pál erélyesen visszavág: "Biztos, hogy hallották." Idézi is a Zsolt 19,5-öt: a teremtés hirdeti Isten dicsőségét. (4) Végül: lehet, hogy hallották, de nem értették meg a Krisztusról szóló üzenetet. Pál tagadólag válaszol. Újra csak a Szentírást veszi elő (MTörv 32,21), hogy rámutasson, már ez az ősi szöveg megjövendölte Izrael megaláztatását. Az Iz 65,1-2 zárja az egész vitát, de Pál két részre bontja az idézetet. Az első verset a pogányokra alkalmazza (rátaláltak Istenre, noha nem keresték), a másodikat pedig a zsidókra (Isten türelmesen próbálja kinyilatkoztatni magát a hitetlen népnek).
11,1-10 Izrael hitetlensége részleges, nem teljes. Pál ismét visszatér a folytonosan zaklató kérdéshez: Isten elvetette Izraelt? Megint a leghatározottabban tagadja ezt, és önmagát említi példaként. Ő talán a leginkább zsidó, kiváló zsidó ajánlásokkal: izraelita, Ábrahám leszármazottja, Benjámin törzséből való. Ez az a törzs, amely elsőként kelt át a Vörös-tengeren, és amely tagjai között olyan előkelőségeket tart számot, mint Saul és Jeremiás.
De egyedül csak Pál a "maradék"? Nem. Olyan ő, mint Illés, aki nagyon egyedül érezte magát (vö. 1Kir 19,9-18), de körülbelül hétezer társa volt, akik hozzá hasonlóan hűségesek maradtak Istenhez. Ugyanígy Pál sem az egyetlen olyan zsidó, aki Messiásnak vallja Jézust. Ez a zsidókeresztény csoport maradék (vö. Róm 9,27), amelyet Isten választott ki, nem azért, mert bármit is tettek volna, hanem pusztán irgalomból. Izrael mint egész képtelen volt rátalálni arra, amit keresett. Ez csak egy maradéknak sikerült. A többiek az örömhírrel szembeni ellenállásuk következtében megátalkodottá lettek (Békés-Dalos: "elvakultak").
Mi hát a kérdés? Pál három idézetet hoz a zsidó Szentírásból, amelyek között a kapcsot a "szem" szó teremti meg. A MTörv 29,3, az Iz 29,10 és a Zsolt 69,22-23 a zsidó Szentírás különböző részeiből vett mondatok: az első a Tórából, a második a Prófétákból, a harmadik az Írásokból. Az ítélet szigorú: az egész Szentírás azt bizonyítja, hogy Izrael nem volt képes megfelelő választ adni Isten korábbi szólításaira. Most sem tudtak megfelelni a Messiásnak. Isten pusztán megerősíti a kialakult helyzetet.
11,11-24 Izrael bukása csak időleges, nem végleges. Izrael bukása nem végleges, nem jóvátehetetlen. A MTörv 32,21 továbbra is ott motoz Pál gondolataiban, amikor kifejti, hogyan tette lehetővé a pogányok számára Jézus elfogadását Izrael bukása, és hogy ez miként serkenti irigységre Izraelt. Ha Izrael bukása ilyen áldást hozott, micsoda eredménye lesz majd annak, ha mindnyájan elfogadják Jézust.
A pogányokhoz fordulva Pál úgy mutatja be köztük végzett szolgálatát, mint amelynek tervszerűen kiszámított célja éppen az, hogy féltékennyé tegye vele saját népét. Amikor az izraeliták végül mégis elfogadják Krisztust, az eredmény semmivel sem lesz kevésbé látványos, mint a halálból az életre való átmenet. Az alap (a zsidóság) befolyása valóban erős. Mivel a gyökér (a pátriárkák) szent, szent a fa is (vö. Jer 11,16-17). Ha az első adag (a maradék) meg van szentelve, szent lesz az egész kenyér (vö. Szám 15,18-21).
Pál azonban óvatosságra intő szót is intéz a pogányokhoz, nehogy elbízzák magukat. Vad olajágként lettek ők beoltva a nemes gyökérbe. Ahogy Izraelt levágták, mert hitetlen volt, ugyanúgy a pogányokat hitük miatt ültették be. Ha elvesztik hitüket, őket is lenyeshetik.
Pál megragadja az alkalmat, hogy még biztosabban megalapozza a reményt a szeretett Izrael számára. Ha fölhagynak hitetlenségükkel, könnyebb lesz Istennek visszaültetnie őket, a természetes ágakat a nemes gyökérre, mint amilyen a vad ágaknak, a pogányoknak a beoltása volt. Világos tehát, hogy Izrael elvetése nem végleges és végérvényes, csak ideiglenes.
11,25-32 Isten mindenkinek irgalmaz. Végre nyíltan beszél Pál, mert nem akarja, hogy zsidó olvasói félreértsék, és "a maguk gondolkodása szerint legyenek bölcsek" (vö. Péld 3,7). Csak részben lett érzéketlen Izrael, amíg a pogányok Isten által meghatározott számban nem üdvözülnek. Akkor egész Izrael üdvözül. A számokkal való foglalatosság az apokaliptikus irodalom jellemzője, számunkra főként a Jelenések könyvéből ismerős. Pál ilyesféle érdeklődést tanúsít itt, noha általában inkább egyszerűsíteni, mint bonyolítani szokta az apokaliptikus hagyományokat. Figyeljünk föl arra, hogy nem bocsátkozik találgatásokba a pogányok számát illetően.
Pál mindeddig az izraeliták ellen hozott idézeteket a Szentírásból. Érdekes, hogy most az Iz 59,20-21-et és a 27,9-et javukra idézi. Jóllehet megszakították Istennel való kapcsolatukat, amikor visszautasították az örömhírt, mégis szereti őket Isten, mert Izrael kiválasztása visszavonhatatlan. A pátriárkáknak adott ígéretek és a velük kötött szövetségek most is szilárdak. Isten nem ingatag azokkal kapcsolatban, akiket megáld és kiválaszt. Tulajdonképpen pedig előbb vagy utóbb mindegyik csoport engedetlen lett Istennel szemben. Ez az, ami Isten számára lehetővé teszi, hogy mindenkinek irgalmazzon (vö. Mk 2,17).
11,33-36 Záró dicsőítés. Miután Pál nagy megelégedéssel bevégezte annak elemzését, milyen szerepet játszik Izrael Isten üdvözítő tervében, rövid, de csodálatos dicsőítő himnuszt énekel a könyörületes Istennek. Az Apostol nem kétli, hogy Isten minden szempontból ura a történelemnek és az emberi életnek: más szóval, ismeri menetét, célját és beteljesedését. Ki értheti és magyarázhatja ezt meg? Végül is senki sem adott tanácsot neki (Iz 40,13), és senkinek sem adósa (vö. Jób 41,3; 41,11). Valóban ő a teremtője, fenntartója és célja a mindenségnek (a sztoikus gondolkodást jellemző elképzelések ezek, amelyeket átvett a hellenista zsidóság, és Pál is magáévá tette őket tanulmányai és utazásai során), Ő felel kezdetéért, lefolyásáért és végéért. Neki legyen dicsőség mindörökké. Ámen.
Pál abban reménykedik, hogy ezek a mértékek előbb-utóbb szokásokká fejlődhetnek. A szokás intézményesített mértékrendszer; más szóval, a szokások intézményekhez kötődnek. Pál világában csak két formális vagy meghatározott intézmény volt: a közigazgatás és a család. A számunkra ismert további formális intézmények, tehát a gazdaság, vallás és nevelés a két formális intézménybe ágyazódott. Így hát Pál ismételten "testvéreknek" nevezi ezeket a híveket, de nem azért, mert azt szeretné, hogy különösen érzékenynek gondolják, hanem inkább azért, mert a család - még a fiktív rokonság, azaz a tágabb család is - éppen az a tér, ahol a személyeket irányító mértékek a közösség szokásaivá válhatnak. Amíg ez meg nem történik, az őskeresztény buzdítás gyakorta foglalkozik a mindennapi élet kihívásaival, amelyeket inkább példáknak tekint, mint parancsnak vagy előírásnak. Pál leveleiben ez igen-igen gyakori.
Míg a Róm 12-13 általános buzdításokat közöl, a 14-15 inkább egy bizonyos helyzettel foglalkozik: a hitben "gyengéknek" és a hitben "erőseknek" a kapcsolatával. Pál általános közlendője az, hogy a keresztény szabadságnak a békét és az egyetértést kell szolgálnia minden hívő között. A híveknek támogatniuk kell egymást. A Róm 15 Jézust állítja példaképül a gyöngék és erősek kapcsolatában jelentkező nehézségek megoldásában.
12,1-8 A lelki adományok (karizmák) helyes használata. A 12. fejezet első két verse háromszoros felszólítást intéz a római hívekhez: (1) ajánlják föl magukat élő áldozatként Istennek; (2) ne hagyják, hogy kultúrájuk befolyásolja őket (inkább ők alakítsák a kultúrát); (3) engedjék, hogy Isten átalakítsa őket a Szentlélek által. Pál ezeket a felszólításokat annak alapján fogalmazza meg, amit eleddig a levélben közölt olvasóival: a teremtmények iránt tanúsított isteni "irgalmak" (a görög többes szám az irgalmas tettek sokaságára utal) története alapján.
Hogyan jelentkezik ez a mindennapi életben? Pál felszólításának hátterében két alapvető kulturális érték áll: a tisztelet és a szégyen. Senkinek sem szabad növelnie a maga tiszteletét (nem szabad a kelleténél többre tartania magát) mások tiszteletének a kárára (szégyenükre). A tiszteletet és a szégyent csaknem konkrét, meghatározott mennyiségeknek gondolja Pál. Ha valaki növeli a tiszteletet, más kell, hogy a kárát lássa. Ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan.
Az adományokat (6. vers: karizmák) érintő vitára alkalmazva mindezt, a tisztelet és a szégyen szabja meg a határokat. Mindenkinek a határok között kell maradnia, és el kell ismernie, hogy az adományok kiegészítik egymást. A karizmák természetesen soha nem a személyes nyereséget vagy az egyén érdekét szolgálják. Lényegük szerint a Lélek konkrét megnyilvánulásai vagy az egyénekben való megjelenései (egyének kapják, mint egyéni adományokat), amelyek egyedüli célja a közösség szolgálata és épülése.
Jézus a vezérlő normája és kritériuma az adományok használatának, hiszen mindnyájan egyetlen erkölcsi testet alkotunk Krisztussal egységben (4-5. vers). Így tehát az egyének részei a testnek, de nem ők hozzák létre. Ezért van szükség arra, hogy mindenki együttműködjön a közös jó érdekében.
Pál hét adományt sorol föl, és megmondja, hogyan kell mindegyiket használni a közösség javára (vagy tiszteletére). Ismét figyeljünk föl arra, hogy a felsorolás az ember három részre való osztásának szemléletmódjában fogant: száj-fül, kéz-láb, szív-szem. Aki prédikál, hűségesnek kell lennie az alapvető hagyományhoz. Aki szolgál, hűségesen kell, hogy felügyelje az anyagi segítségnyújtást és az alamizsna szétosztását. Aki tanít, azt a tárgynak kell irányítania. Aki buzdít, annak bátorítania kell minden arra rászorulót. Azoknak, akik megosztják vagyonukat az ínséget szenvedőkkel, vagy akik a közösség alamizsnáit osztják szét, nemes egyszerűséggel kell eljárniuk. A vezetők (figyeljünk föl az adományok felsorolásában elfoglalt helyükre) figyelmes gondossággal lássák el feladatukat. Azok pedig, akik a betegeket és az elhagyatottakat ápolják, örömmel végezzék dolgukat.
Mind Róma, mind Korintus kikötőváros volt, sok magányos özveggyel és árvával. Seregestül vándoroltak mindkét kikötőbe a nincstelenek, sok volt a szegény és a beteg. Innét Pál tanácsainak gyakorlati fontossága. Sőt, mivel a fölsorolás az ember mindhárom részét vagy zónáját érinti, Pál azt vázolta, hogyan lehet az egész személyt egészszerűen gyógyítani. Kijelentése - úgy tűnik - egy újabb próbálkozás, hogy megzabolázza a túlzott rajongást, a Lélek adományaira való túlzó ráhagyatkozást. Nyilvánvaló, hogy Pál a személyes adományok józan számbavételét és a megfelelő holisztikus választ szorgalmazza.
12,9-21 Szeretet a másokra figyelő személyek között. Ezek a versek véletlenszerűen összegyűjtött erkölcsi alapelvek gyűjteményének tűnnek. Többé-kevésbé mindegyik alapelv kapcsolódik az érdek nélküli szeretet, az agapé fogalmához. A 9-10. vers két különböző fajta szeretetről beszél: az agapéról a 9. vers, a philadelphiáról a 10. Az első fajta szeretet tágasabb körű, mint a második, amelyet "testvéri szeretet"-nek szoktunk fordítani. Néhány biblikus szerint éppen ezért ezek a versek az általános értelemben vett szeretet megélésének sajátos módjait mutatják be és ajánlják.
Talán tisztábban látunk, ha felidézzük a diadikus, a másokra figyelő személyiségnek a Galata-levélből ismerős elemzését. Az ehhez - a Mediterráneumban túlsúlyban levő - személyiségtípushoz tartozó egyének mindig rászorulnak mások véleményére, hogy képet kapjanak önmagukról, kialakuljon bennük önmaguk értékelése és a tisztelet és a szégyen fogalma. A Róm 12,10b szó szerinti fordításában a tisztelet és a szégyen Pál buzdításának háttereként jelenik meg: "Múljátok fölül egymást a tiszteletadásban!"
A tisztelet jogcím valamilyen értékre és ennek az értéknek nyilvános elismerésére. Éppen ezért a tisztelet mindig is közösségi ügy, a nyilvánosság ügye, mivel a közösség ítéletén alapul. A tiszteletet adni kell. A szégyen az egyénnek önmaga tiszteletével kapcsolatos érzékenysége, azzal való törődés, hogy mások mit gondolnak, mondanak és tesznek velem kapcsolatban. A szégyen tehát magában foglal egy mindenen átható érdekeltséget és vágyat az iránt, hogy az egyén hírnévre tegyen szert mások elismerése révén.
Pál mindegyik megjegyzése a tiszteletre méltó életre serkent. Mindenekelőtt, mondja, szolgáljatok az Úrnak; azt tegyétek, ami tiszteletre méltó. Bizalommal tekintsetek a jövőbe (örvendjetek reménykedve). Ne csak szenvedő alanyok legyetek a megpróbáltatások között (legyetek türelmesek), legyetek nyitottak Isten iránt (tartsatok ki az imádságban). Legyetek tiszteletre méltók: enyhítsetek a rászorulók gondjain (legyetek érzékenyek arra, hogy nekik is van igényük tiszteletre), azokéin is, akiket ismertek (özvegyek, árvák, rabok, a városban lakó ínségesek), és azokéin is, akiket nem (az átutazó keresztények rászorulnak a segítségtekre).
Ne szégyenítsétek meg üldözőiteket azzal, hogy átkozzátok őket. Mindenkire ugyanúgy tekintsetek; ne rövidítsétek meg senki tiszteletét. Ha titeket szégyen ért, ne fizessetek vissza azzal, hogy ellenfeletek tiszteletét megtámadjátok. (Hasonlít ez Jézus parancsához: Tartsd oda a másik orcádat!) Legyen rá gondotok, hogy viselkedéstek tiszteletet ébresszen mindenkiben.
Aki ugyanis hisz Istenben, annak Isten egyenlíti ki a tisztelet és szégyen mérlegét. Isten haragja annak képletes megfogalmazása, hogyan állítja vissza a maga tiszteletét, ha azt bármiféle támadás vagy szégyen éri.
A Péld 25,21-22-ből vett szavakkal beszél Pál arról, hogyan kell az ellenséget tekinteni. Valószínűleg egy egyiptomi bűnbánati rítusból ered az a kép, hogy bűnbánatának kifejezéseként a bűnbánó égő parazsat helyez egy tálban a saját fejére. Aki tehát "tiszteletre méltó" tettekkel válaszol ellenfele "megszégyenítő" cselekedeteire, az Isten előtti bűnbánatra serkenti őt. Más szóval: ne sértődj meg úgy, hogy sértő tetteket követsz el, hanem inkább szégyenítsd meg a rosszat tiszteletre méltó válasszal.
13,1-7 Kötelességek a polgári hatósággal szemben. Ezek a versek kibontják a Róm 12,3 mondanivalóját, amely óvott attól, hogy bárki is többet gondoljon magáról, mint ami illő. Pált nagyon is aggaszthatta a túlzott rajongás egy másik formája. Némelyik keresztény azt gondolta, hogy ők már egy másik világnak a polgárai. Új szabadságot nyertek Krisztusban, és ezért nem kell engedelmeskedniük a polgári hatóságnak. Pál tartott egy ilyen szemléletből fakadó anarchiától, ezért érezte kötelességének, hogy szóljon ellene.
Mindenestül helytelen, ha azt gondoljuk: Pál szándéka az, hogy az egyház és az állam kapcsolatáról általános elméletet dolgozzon ki. Úgy tűnik, egy egészen sajátos helyzetet akar tisztázni. Azok a görög szavak, amelyeket használ (például a 4. versben diakonos és a 6-ban leitourgous), a hellenista kor közigazgatásának szavai. Azok a szavak, amelyeket a Békés-Dalos-féle szöveg "eszköz"-nek fordít a 4. versben és "szolgái"-nak a 6-ban, a közhatalom olyan tisztségviselőit jelöli, akikkel a közember nap mint nap találkozott. Ők a területi vagy központi közigazgatás képviselői. Pál úgy okoskodik, hogy mivel Isten rendezte el az egész teremtést, rendet vár a politikai közösségben is. Felszólítása tehát - "Tedd a jót!" - azt jelenti: Legyen gondod arra, hogy politikai viselkedésed helyes, megfelelő legyen! Közben természetesen föltételezi, hogy a felsőbbségek az alárendeltek közös javáért fáradoznak (4. vers). Ennek a föltételezésnek hangsúlyozásaképpen Pál háromszor is aláhúzza, hogy a politikai hatalom, a közhatalom delegált természetű (13,1.4.6).
Két okból kell engedelmeskedni: a büntetés elkerülése végett és a lelkiismeret miatt. Pál a lelkiismeretről nem úgy gondolkodik, mint egy belső hangról, amely tájékoztat minket arról, mi a jó és mi a rossz, helyes és helytelen. A görög szó betű szerinti jelentése ez: másokkal közös tudás, azaz olyan közös tudás és érzék, amelyet az egyén a magáévá tesz. Az első századi Palesztinában ez a szó az embernek a közösségben róla kialakult kép iránti érzékenységére utal, s egyben kifejezi eltökéltségét is, hogy magatartását és önértékelését ehhez a képhez igazítsa. A lelkiismeret valamiképpen annak személyes bensővé tétele, amit mások mondanak, tesznek és gondolnak az egyénről, mivel ezek a többiek a tanú és a bíró szerepét játsszák. Ítéleteik alapozzák meg a tiszteletadást, amely elengedhetetlenül szükséges az értelmes, emberi élethez.
Figyeljük meg, hogy Pál egyrészt visszautasítja mások véleményét (1Kor 4,1-4), máskor azonban mégis jóváhagyást vár tetteiért azoktól, akiket fontosnak tart (1Kor 9,1). Jézus szintén olyan tiszteletre méltó ember, akit nem befolyásolnak "emberi tekintetek" (Mk 12,14), mindazonáltal törődik azzal, hogy "kinek mondotok ti [az emberek] engem" (Mk 8,27). Pál azt javasolja, hogy engedelmeskedjünk a hatóságnak, mert ezt várják tőlünk. Mit szólnak majd a többiek? Az adófizetés parancsa pusztán egy sajátos esetét fogalmazza meg az általános kötelezettségnek: ne szégyenítsetek meg senkit, akinek tiszteletet kell adni!
13,8-14 Egymás iránti kötelezettségek. A "tartozás" szó (a 7. versben "jár") révén kapcsolódik ez a szakasz az előzőhöz. Először is szeretettel tartozunk egymásnak. Ez a Tóra teljesítése, függetlenül attól, hogy 613 előírásából melyik szól nekünk. Az összes előírást a Lev 19,17-ből vett idézettel foglalja össze Pál: Szeresd felebarátodat! A rabbik is gyakran megtették ezt, az Újszövetségben is találkozunk vele, a kettő között azonban van egy jelentős különbség. A zsidó értelmezés szerint a "felebarát" az azonos néphez tartozót, a rokont jelentette. A Jézustól kiinduló hagyományban a felebarát sokkal tágasabb jelentést hordoz. Ezért ha Jézus a törvény időszakának vége (10,4), és Ő azért váltott meg minket, mert szeretett (8,35), ez a fajta szeretet válik most a keresztény viselkedés mércéjévé, és helyébe lép a Tórának.
Végezetül Pál azzal zárja fejtegetéseit, hogy az apokaliptikus elképzelésekből kölcsönöz egy fogalmat: a kairos, idő fogalmát. Krisztus halálával és föltámadásával elérkezett a kairos, a döntő perc. A jelen pillanat nyomatékozottan jelentős. Ezt a jelentőséget Pál ismét a tisztelet és a szégyen kategóriáival fogalmazza meg, természetesen a tisztességes utat ajánlva. A nappalt és az éjszakát, a fényt és az árnyékot emlegető képek a jót és a rosszat jelképezik, és utalnak a tiszteletre és a szégyenre.
Pál tulajdonképpen hat szégyenteljes, kerülendő életformát sorol föl. Ezek megint csak az embert három zónára fölosztó bibliai szemléletet tükrözik: mértéktelenség evésben és ivásban (száj-fül); szexuális túlzások és bujaság (szív-szem a tervezésben, kéz-láb a kivitelezésben); veszekedések és féltékenység (száj-fül és szem-szív). A mondanivaló az, hogy mindenkinek teljes mértékben el kell kerülnie minden szégyenteljes életmódot (a felsoroltakat), és helyettük a teljes és mindent átfogó tisztességet kell keresnie, éppúgy, mint a tiszteletre méltó Jézus. Ne adjatok helyet a meg nem váltott és helytelen életnek (test), inkább kövessétek Jézus életének minőségét és irányát.
14,1-12 Fogadjátok el egymást! Noha néhány szakember szerint Pál itt a római egyháznak nem kevesebb mint öt különböző párját, frakcióját vagy csoportját szólítja meg, mégis valószínűbbnek tűnik az a feltevés, hogy Pál továbbra is elsősorban a közösség zsidó-keresztény kisebbségéhez fordul (vö. Bevezetés). Pál eddigi térítéseinek tapasztalatából kiindulva fogalmaz meg egy, a különféle pártok közötti kapcsolatban újra meg újra jelentkező viselkedési formát. Utoljára Korintusban találkozott vele (pártviszály, kizárólagos ragaszkodás Pálhoz, Kéfáshoz, Apollóhoz), ahonnan levelét írja.
A csoportokat, mint a hitben gyengéket és a hitben erőseket jellemzi. Akik a hitben erősek voltak, azt gondolták magukról, hogy felvilágosult lelkiismerettel rendelkeznek, ők a haladók. Jelszavuk ez volt: "Nekem minden meg van engedve." (1. Kor 6,12) Lehet, hogy Pál a 12,3-ban többek között éppen ez ellen is szól. Annyira felszabadultnak érezték magukat Krisztusban, hogy úgy hitték, mindent szabad. A korlátok nem szükségesek, nem kívánatosak.
Akik gyengék voltak a hitben, aprólékosan megtartottak minden előírást, konzervatívok voltak, és még mindig a "tiszta" és a "tisztátalan" fogalmai közt vergődtek. Pál három konkrét példát említ: vegetáriánusok (2. és 21. vers); nem fogyasztanak bort (21. vers); bizonyos napokat fontosnak tartanak, talán asztrológiai szempontból szerencsésnek vagy baljósnak (6. vers). Eddig még senkinek sem sikerült ezt a csoportot biztosan azonosítania. Úgy tűnik, nem voltak zsidók. Ezek a gyakorlatok és hiedelmek esetleg a kereszténységüket megelőző vallási tapasztalatuk és felfogásuk maradványai.
Bármint legyen is, Pál egyetlen megoldást ismer: kölcsönös tisztelet és megértés. Adjatok helyet a növekedésnek! Viták, gúnyolódások, az említett kérdésekkel kapcsolatos ítélkezés tilos.
Isten minden egyes embert elfogadott. Mi beérhetjük kevesebbel? Mindenki azért tesz ezt vagy azt, hogy megtisztelje az Urat. Mi mindnyájan az Úré vagyunk, és felelősek vagyunk neki. Mivel mindegyikünknek el kell számolnia az Úrnak az ítéletkor, hogyan merészeli bárki is elővételezni ezt az ítéletet?
14,13-23 Békesség és öröm mindenkinek. Nagyon fontos megértenünk, hogy Pál azt akarja elérni ebben a részben, hogy mindenki élvezhesse az igazságosságot, a békét és az örömöt. Senkinek sem szabad ezt megakadályoznia vagy lerombolnia. Ha megfeledkezünk arról, hogy ez a következő rész mondanivalója, akkor Pál igehirdetésével ellentétesnek látszik az itt olvasható szakasz.
Senkinek sem szabad tönkretennie a másik örömét. Pál önmagát állítja példaként. Az Úrnak, Jézusnak tekintélye alapján határozott meggyőződéssel vallja, hogy semmi sem tisztátalan önmagában. De seregestül vannak olyanok, akik éppen az ellenkező nézeten vannak. Pál szerint hiba lenne rájuk erőltetni az ő véleményét, és ezzel tönkretenni örömüket. Gyakran szükségessé válhatik - szeretetből, amely a keresztények számára a Tóra helyébe lépett -, hogy valaki föladja jogos igényét a szabadságra egy hitben gyenge egyén vagy csoport kedvéért.
Pál véleménye jellemző a másokra figyelő (diadikus) személyiségekre. A 20. versben rámutat, hogy helytelen, ha valaki olyasmit eszik, amit a lelkiismerete nem hagy jóvá. A lelkiismeret, amint fentebb láttuk, hasonló a csoport felől érkező nyomáshoz. Mivel pedig Pál azt reméli, hogy kialakul a kölcsönös béke, mindaz rossz, ami megzavarja ezt a békét.
Isten törvénye elfogadásának nem sok köze van az evéshez és iváshoz, az ételhez és italhoz. Isten törvénye inkább arra kellene, hogy indítsa a hívőket, hogy éljenek együtt igazságosságban, mindenki iránt békés nyíltságban és örömben, amelynek forrása az Isten jelenlétében kibontakozó bőkezűség. Aki ilyen módon szolgál Krisztusnak, barátokat szerez, és tetszésére van Istennek.
A 21. versben aorisztoszban álló görög ige azt fejezi ki, hogy a hívőnek minden egyes esetben újra el kell döntenie, hogy tettével nyíltan kifejezésre juttathatja-e személyes meggyőződését (ehet vagy ihat-e ezt vagy azt). A következő vers a hitben erőseket bíztatja, hogy világos meggyőződésüket tartsák Isten és önmaguk ügyének. A békesség szabálya azonban megkövetelheti, hogy bizonyos helyzetekben lemondjanak szabadságukról. A záró mondat jól összefoglalja mindezt: Boldog az - akár erős, akár gyönge a hitben -, akinek nincsenek kétségei személyes döntéseivel kapcsolatban.
15,1-6 Kövessétek Krisztus példáját! Pál most első alkalommal nyíltan is a hitben erősek közé sorolja önmagát. Továbbra is buzdít a béketűrésre, de fontos, hogy most némileg másként. Az a szó, amelyet így fordítunk: "elviseljék", szó szerint azt jelenti: "hordozzák" vagy "segítsenek hordozni" a gyengék terhét. Pál felszólítja az erőseket, hogy önként tagadják meg magukat a gyenge hívek kedvéért.
A hitben erőseknek az a feladata, hogy építsék a közösséget és erősítsék a tagokat, nem pedig az, hogy lerombolják. Nézzék csak a Messiást! Krisztus áldozatát a szeretet indokolta: a szeretetnek kell hatékony indítékká válnia minden hívőben. A Zsolt 69,9-ből vett idézet, amely az Istennek címzett szidalmak elviseléséről beszél, a hitben erőseket szólítja meg, talán a római közösségben túlsúlyban lévő pogány-keresztényeket: Törekedjenek elviselni az üldöztetést és félreértettséget, ahogy az üldözött zsoltáros tette.
A dicsőítésben (lehet, hogy a levelet nyilvánosan olvasták az istentiszteleten?) Pál azért imádkozik, hogy Isten tegye türelmessé és kitartóvá a levél címzettjeit. Tanuljanak meg egyetértésben élni a közösségben, iparkodjanak közös felfogásra jutni Jézus példáját követve, hogy mindnyájan együtt tudjanak hálát adni Istennek.
15,7-13 Végső buzdítás az egységre. Pál egy utolsó mondattal a kölcsönös elfogadást sürgeti, lehet, hogy azt, hogy a zsidó-keresztény kisebbség fogadja el a pogány-keresztény többséget. Ismét csak a Messiás Jézus az, akit a kisebbségnek követnie kell. Jézus szolgájává lett a zsidóknak, hogy megmutassa, Isten hűséges az atyáknak tett ígéretekhez. Ha egy ilyen kisebbség követi Jézus példáját, dicsőíteni fogják Istent. A pogányok azért dicsőítik Istent, mert irgalmat gyakorolt velük, a "nem-néppel", azzal a néppel, amely nem érdemelt irgalmat (vö. Róm 9,25).
Végül Pál ismét latba veti rabbinikus képességeit, és gyöngyként fűzi föl a Tórából (MTörv 32,43), a Prófétákból (Iz 11,10) és az Írásokból (Zsolt 18,50 vagy 2Sám 22,50, és Zsolt 117,1) vett idézeteket. Ezzel azt hangsúlyozza, hogy az egész héber Szentírás megjövendölte, a pogányok Isten tervének részévé lesznek, és csatlakoznak a választott néphez. A záró imádság ismét megfogalmazza a reményt, hogy örömben és békében lesz része mindenkinek (akár erős, akár gyönge a hitben), és kéri a Szentlelket, adjon nekik folytonosan növekvő reményt.
Pál azonban eldöntötte, hogy bátran ír. Emlékeztetni akarja őket a hagyományra, amihez onnan veszi a bátorságot, hogy Isten megajándékozta őt a pogányok apostolának hivatalával. Szolgálatát a Messiás papjának feladataként fogja föl, aki a pogányokat, mint méltó áldozatot készíti elő Istennek. A levágott állatok helyett egy bűnbánó népet. Amennyiben pedig Krisztussal egységben végezte ezt, büszke Istenért végzett szolgálatára, és szabadon, nyíltan dicsekszik vele.
Jeruzsálemből indulva bejárta a környező területeket, majd egészen Illíriáig utazott és hirdette az evangéliumot, hatalmas tetteket hajtott végre a Szentlélek erejével, amely hatékony volt mindazok között, akikkel találkozott. Azért maradt ezeken a területeken, mert mindig új utak nyíltak, új vidékekre kellett ellátogatnia, és az az elv vezette, hogy soha ne építsen mások által rakott alapra. Jobban szerette új alapokról indulva terjeszteni a hitet.
Most azonban, hogy Keleten már nem nyíltak újabb lehetőségek előtte, Pál a Nyugat felé fordul. Majd alkalma lesz rá, hogy meglátogassa a római egyházat Spanyolhon felé tartva. Reméli, egy kis időt együtt tudnak majd tölteni, és akkor személyesen jobban megismeri őket. Kifejezi reményét, hogy majd útra bocsáthatják Spanyolország felé, s ezzel finoman arra is utal, hogy esetleg elláthatják élelemmel, talán még útitársakkal is, akik ismerik az utakat, az úthoz nélkülözhetetlen eszközökkel és más egyébbel.
Mielőtt azonban erre az útra vállalkozna, van egy fontos elintézni valója. Adományokat kell vinnie a jeruzsálemi szegényeknek. Megígérte, hogy nem feledkezik el róluk (Gal 2,10). Ahogy a zsidók megosztották a pogányokkal a lelki áldásokat, amelyeket Isten megígért és meg is adott nekik, ugyanúgy most a pogányoknak viszonzásként meg kell osztaniuk velük anyagi javaikat. Ez a viszonzás nem rendkívüli. Megszokott ez egy olyan kultúrában, amely a kiegyensúlyozott kölcsönösség törvényét követi. Pál mégis aggódik az út miatt, amelyet céljával együtt "harc"-nak nevez (30. vers). Kéri a rómaiak imádságát, hogy "megszabaduljak a júdeai hitetlenektől". A hitetlenek - szó szerint "engedetlenek" - vagy nem-keresztény zsidók, vagy az evangéliummal szemben álló zsidók. Nyilvánvaló, hogy Jeruzsálemben Pál még veszélyben volt. Így hát az egyház egységének érdekében, amelyért sokat fáradozott, Pál két dolgot is el akar intézni ezzel a levelével: (1) el akarja próbálni jeruzsálemi bemutatkozását, és (2) meg akarja nyerni a római egyház zsidó-keresztény kisebbségének támogatását. Ennek a kisebbségnek nem is oly régi élményei segíthetnek nekik abban, hogy érzékeljék Pál nehéz helyzetét.
Kr.u. 49-ben Claudius, Róma császára kitiltotta és száműzte a zsidókat (és nagy valószínűséggel a zsidó-keresztényeket is) Rómából. Öt évvel később bekövetkezett halála után néhány száműzött visszatért Rómába, nemcsak azért, mert meghalt a császár, hanem azért is, mert rendelete elveszítette jelentőségét. Mégis, amikor visszatértek, kisebbségben találták magukat egy olyan egyházban, amely főként pogány-keresztényekből állt.
Pál nem sokkal azután írta levelét, hogy a száműzöttek visszatértek. Reméli, hogy az egységre, a kölcsönös türelemre, békére és egyetértésre szólító buzdításai meggyőzik az ottani zsidó-keresztényeket arról, hogy bölcsebb békében együtt élni. Azt is remélte, hogy levele indítására jeruzsálemi barátaikat is rábeszélik, hogy kedvesen fogadják, amikor megérkezik a összegyűjtött adományokkal.
Pál nem feledkezhetett meg a gyűjtésről, hiszen ígéretet tett rá. Ha közvetítőt küldött volna, nem lehetett volna biztos abban, hogy a gyűjtést nem tulajdonítják-e másnak. Ugyanakkor azonban nem tudott nem gondolni arra, hogy látogatása csak tovább erősíti az ellenségeskedést Jeruzsálemben, és veszélyezteti jövendő terveit. Talán meg is hal a még zavaros helyzet miatt. A római zsidó-keresztények támogatása nagyon nagy segítséget jelentene.
Csaknem halljuk, amint Pál felsóhajt, imádságának záró sorait írva: ha Isten is úgy akarja, az adományok átadása után elmehetek hozzátok, hogy örömmel meglátogassalak benneteket. Társaságotok fölfrissítené lelkemet. És még egy utolsó segélykérés: A békesség Istene legyen mindnyájatokkal. Úgy legyen!
Az ókorban, amikor az emberek egymással való érintkezése igen lassú, a közlekedés pedig nehézkes és veszélyes volt, az ajánlólevelek nagyon is szükségesek voltak, ha valaki ismerősei közül idegenbe utazott, ismeretlenek közé. Különösen érvényes volt ez a női utazókra.
Főbét (lány)testvéremnek mondja Pál. Egy újabb példa ez arra, hogy Pál állandóan tágabb családi kapcsolatokat akar építeni az egyházon belül. Főbe maga viszi az ajánlólevelet (néhány biblikus úgy gondolja, hogy az egész Római-levelet ő vitte az ottani közösségnek). Pál diakonisszának, azaz segítőnek is hívja (általános értelemben, mint a 2Kor 3,6-ban), aki a kenkreai egyházban él, Korintus keleti kikötővárosában. Pál ezeket a sorokat Főbe érdekében írja, és kéri, hogy fogadják be, mert az Úrhoz tartozik, és mert nagyon nagy segítségére volt Pálnak és sok más egyháztagnak.
A 3-16. versig terjedő szakaszban üdvözleteket küld Pál nem kevesebb mint 28 ismerősnek, akik nagy valószínűség szerint rendszeresen összehívják találkozóra a hívek egy-egy csoportját. Így tehát valóban igen nagy azoknak az embereknek a száma, akiknek Pál bemutatja és ajánlja Főbét.
Az elsőként említettek egy ismert és az Újszövetségben többször is említett házaspár. Priszka és Akvila a szétszóratásban, azaz a Palesztinán kívül élők első térítői közé tartoztak. Mindketten Pál megtérése előtt lettek keresztények. Páltól függetlenül kezdték térítő tevékenységüket, később azonban együttműködtek vele.
Priszka és Akvila zsidó-keresztények voltak, és Korintusba költöztek, amikor Claudius császár kitiltotta a hozzájuk hasonlókat Rómából. Új lakóhelyükön sátorkészítéssel foglalkoztak, és amikor Pál először érkezett a városba, ők látták vendégül (Apcsel 18,1-3).
Később együtt utaztak Efezusba, ahol többek közt Apollót tanították (Apcsel 18,26). Az 1. Kor 16,19 alapján - amit Pál Efezusból írt - úgy tűnik, hogy Priszka és Akvila vezetői voltak egy keresztény csoportnak, amely az ő házukban gyülekezett össze, és most üdvözli a korintusi egyházat. Pálnak a Róm 16,5-ben Priszka és Akvila házi közösségének küldött köszöntése valószínűsíti, hogy még Efezusban éltek.
Mint misszionáló házaspár Priszka és Akvila nagyon hatásos tevékenységet fejthetett ki az ősegyházban. Egy ilyen helyzetben a feleség nem egyszerűen erkölcsi támasza volt a férjnek (gondoljunk csak az 1Kor 9,5-ben foglaltakra), hanem bejárása volt a női negyedekbe is (erre a görög külön szót használ), ahová férfi nemigen juthatott el. A keresztény nőknek az első egyházak létrejöttében játszott szerepe csak elvétve kapott kellő figyelmet.
A másodikként szereplő Epajnetosz említése újabb érv amellett, hogy ezt a levelet Efezusba írták vagy oda szánták. Epajnetosz volt az első megtérő Nyugat-Ázsiában (amelynek kormányzati központja Efezus volt). Pál megtisztelően azt mondja róla, hogy megtérése révén Ázsia többi része Krisztusnak lett szentelve.
Andronikosz és Júnia (ez utóbbi nő is lehetett) az első zsidó-keresztény megtérők közé tartoznak. Vagy ők nevezték magukat apostoloknak, vagy valamelyik közösségtől kaptak apostoli megbízatást. Bárhogyan volt is, Pál mint jeles apostolokat ismeri el őket, akik őt megelőzve fogadták el a hitet.
A 8-16. versekben előforduló többi név alighanem jórészt rabszolgáké lehet. A záró megjegyzés mégis azt mondja, hogy mindnyájan bensőségesen, szent csókkal köszöntsék egymást. A csatlakozó megjegyzés, amely szerint az összes egyházak köszöntésüket küldik, nem pusztán ténymegállapítás, hanem annak a fiktív rokoni kapcsolatnak szálait erősíti, amelyet Pál oly nagy igyekezettel ápol.
A 17-20. versek hangvétele megváltozik, élesen elüt a Római-levél többi részétől. Nagyon is illenék viszont Efezushoz, amelynek közössége átélte a belső megoszlást és széthúzást. Pál óv azoktól, akik szétrombolnák a közösség egységét. A jó tanítás (száj-fül) összhangban van az egész emberrel (kéz-láb és szív-szem). Az ő tanításuk azonban (sima és hízelgő beszéd) inkább a gyomrot szolgálja (a három zóna elnyomorítása; vagy esetleg az ételekkel kapcsolatos szűklátó közösségre céloz gúnyosan). A béke Istene eltipor a közösségben minden rendetlenséget és széthúzást (amelyet a Sátán személyesít meg).
A levél írója, Terciusz is hozzáadja saját üdvözletét a többiekéhez, akiket Timóteus kivételével nem ismerünk. Erasztosz Pálnak az ApCsel 19,22-ben említett munkatársa lehetett.
Néhány fordítás (pl. a Jeruzsálemi Biblia) elhagyja azt a verset, amely a többi fordításban a 24., mert a legrégebbi és legmegbízhatóbb görög szövegek nem tartalmazzák. Igen valószínű, hogy egy későbbi másoló toldotta az eredeti szövegbe a mondatot: "A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen veletek! Ámen." A Békés-Dalos-féle fordítás zárójelben közli.
Miért is e nagy hűhó egy viszonylag ártalmatlan mondat körül? Hiszen nem káromló, vagy nem tartalmaz teológiai tévedést. Az egyház és a biblikusok azonban nagy gondot fordítanak arra, hogy - amilyen pontosan csak lehet - megállapítsák a Szentírás "eredeti" formáját, ahogyan azt az ősegyház elfogadta és használta, vagy esetleg úgy, amint azt a szerző írta. A mi nehézségeinket igencsak megsokszorozza az, hogy legtöbbünknek be kell érnünk a fordításokkal. Minden fordítás bizonyos értelemben magyarázat is. Éppen ezért szükségünk van minden lehető segítségre. A megbízható szöveg egészen biztos, hogy a legfontosabb kívánalom a Szentírás olvasásához és tanulmányozásához.
A záró doxológia egy Istent magasztaló dicsőítő himnusz: Egyedül Isten erősítheti meg és teheti állhatatossá a hívőket abban, hogy az örömhír szerint éljenek - tanítja Pál. Függetlenül attól, hogy maga Pál írta-e a himnuszt vagy valaki más (ez a kérdés vita tárgya), ez a doxológia a Római-levél megfelelő záradéka.
Bevezető
Üdvözlések és bevezetés
1,11-2,21 Pál, evangéliuma és Péter
3,1-4,31 Egy új-régi út, Isten tetszésének elnyerésére
6,11-18 Befejezés
1,18-3,20 A Krisztus nélküli
emberi állapot