MINDENEK ÉBREDEZNEK
Nem sok állat van a
házban, ezt nem lehet
mondani, mert
csakugyan kevés van
belőlük. Két légy
telelt át a
szobákban, egy nagy
légy meg egy kis
légy. Ezek
megmaradtak a
tavalyiakból magnak.
Az udvaron nincsen
semmiféle élőlény
más, mint a fák és
bokrok, s a pajzstetű
az akácfákon, de ezen
utóbbiak remélhetőleg
elfagytak ezen a
hideg télen. A
pincében vannak
néhány pókok. A
pókokat sohasem
bántjuk: nem tudom,
honnan s honnan nem,
de szent állatnak
tartjuk a pókokat, s
az a nézet, hogy ha
egy pók a pince
boltozatáról finom
szálán az
ott-tébláboló emberre
ereszkedik, ez
szerencsét jelent, és
az bizonyosan nem
lehet rossz ember,
akit a pók így a
látogatásával
megtisztel.  De azért
a pókok mégsem
szaporodnak nagyon.
Lehet, hogy a pókság
ésszel élő
társadalom, s nem
termel több
fogyasztót, mint
amennyinek a részére
a pincében élelem
kínálkozik. Télen
ugyan semmi élelmük
nincsen, ilyenkor
szigorú koplalásban
vannak. De nyáron
kapnak legyet és
szúnyogot. A
szúnyogokat nyáron a
Tisza sekélyes parti
vizeiről befújja a
városba a szél, s
itt, ha esős fölleg
fenyeget, a
veszedelem elől a
pincébe menekülnek.
Ott aztán elfogják
őket a pókok, és
nyomorult halált
halnak a hálókban.
Úgy kell nekik, mert
csakugyan haszontalan
teremtései az
istennek.  Lehet
azonban, hogy a pókok
azért nem szaporodnak
túlságosan, mert a
pincében két denevér
is lakik. Lehet, hogy
a pókokban beállható
túltermelés
elintézéséről ezek a
kis bőrállatok
gondoskodnak.
Gyönyörű két kicsi
jószág. Télen
leginkább alszanak,
csendben elférvén két
tégla között egy
zúgban, amelyből
kiesett a vakolat. Ha
este valaki
gyertyával megy le a
pincébe, kinyitják a
szemüket, s a négy
kis fényes gömb mint
fekete gyémánt ragyog
elő a vakolatlyukból.
Különben nem régen
laknak itt. Tavaly
fedezte föl őket a
fiú, aki kiváló
kezelője minden
villamos holminak, s
azon javaslattal
volt, hogy a
villamoscsengőt be
kell vezetni a
mosókonyhába. Ugyan
nincsen semmiféle
értelme sem annak,
hogy miért legyen
villamoscsengő a
mosókonyhában, mert
oda, ha kell, szóval
is le lehet kiáltani:
de hát gyújtassék
néha gyertya az
ördögnek is, tehát
legyen villamosság.
Legalább annyira
összedrótozza a
házat, hogy
földindulás esetén se
dől össze, mert
összetartják a
drótok.  Ahogy tehát
vezetné a drótot a
pince boltozatán a
konyha felé, és
szegekkel erősítené a
falra, a lyukból
kinéznek rá a két
denevérek, és azt
kérdezik tőle: - Mit
akarsz itt, te
emberfiú?  - Én kérem
szépen semmit, kis
denevérek - mondja a
fiú, és inkább egy
méterrel odébb
vezette a drótot, ami
a vezeték előállítási
költségeinél húsz
krajcár túlkiadást
eredményezett, s
valóban nem tudom,
mikor fizetik ezt
majd meg a denevérek.
Mert hiszen szegények
és semmit sem hoztak
magukkal a
templomból, ahonnan
ideköltöztek.  Két
ódon torony is van a
közelben. Az egyik
valami százötven
esztendős, a másik
pedig abból az időből
való, amikor
országunk népe fölött
a régi magyar
királyok uralkodtak.
Sok időt láttak már
életükben elmúlni
ezek a tornyok.
Ezekben laktak
egykoron a denevérek,
jóformán máshol nem
is laktak. Mint
várurak szoktak
régebben a hegyen. De
változtak a
viszonyok, a várurak
is leszálltak az
ormokról, és a
denevérek is lejöttek
a tornyokból. Pedig
nekik bőrszárnyaik
vannak, s mégis
lejöttek. A várurak
leereszkedtek a
völgyi néphez, s a
denevérek levonultak
a pincei pókokhoz.
Itt jó. Télen, ha
hideg van, és a
mosókonyhában mosnak,
a Mari néni rájuk
nyitja a konyhaajtót,
és a meleg vízgőz
szelíden veszi körül
a kis bőrmadarakat.
Ilyenkor gőzfürdőt
élveznek,
fölébrednek,
barátságosan
pislognak, mert ilyen
kutyafiúk ezek a két
denevérek. És
bizonyára gondolják
magukban, az emberke
és az asszonyka:
valami különösen
finum-fánum jó
istenteremtése lehet
az a Mari néni.
... Télen ez így van. Hej, szigorú tél volt az idén. Bizony nem fűtöttünk minden 
szobában, mert drága
a fa, s ha a
nagyobbik öreg légy
valahogy a fűtetlen
szobában maradt, igen
bánatosan dungott, s
többször vágódott
fejjel neki az
ajtó-ablaknak,
kiáltván így a maga
módja szerint: -
Eresszetek be a
melegre,
rablógyilkosok! Nekem
is van annyi jussom
hozzá, mint nektek!
Engemet is isten
teremtett.  Néha
beeresztettük, néha
nem. Mert ne
szemtelenkedjen.
Maradjon ott, ahova
ment.  Senki sem
küldte oda. Nézd el,
nézd. Különben is
elég hatalmas,
testes, próbáljon
fáradságot és
szenvedelmet viselni,
mint ahogy ez más
embernek is ki van
rendelve a világi
életben.
... Most azonban már más világ van. A tavasz angyalát a nap meleg tekintete 
előbújtatta a föld
illatos páráiból:
föltámadott, és
langyos leheletével
végigcsókol mindent,
fát, pókot, embert,
legyet meg denevért.
A kisebbik légyre
ezen alkalom egészen
kedvező. Ennek az
állatnak már alig
volt jártányi ereje.
Fázóskodott,
gémbereskedett, néha
valósággal úgy
kellett este az
asztalnál, a könyv
lapjáról ujjal
elpeckelni, hogy
menjen már odébb. S
még neki állt följebb
ilyenkor. De
csakugyan majd
megvette az isten
hidege a szegényt.
Este sem tudott
aludni, inkább lejött
a lámpa szélére
melegedni. A
villannyal kombinált
petróleumlámpa erre
igen jó, mert azon
nem égetheti agyon
magát.  Ez úgy van,
hogy villany van a
szobákban, de azért
isten ellen való
vétek lett volna
kidobni a becsületes
öreg
petróleumlámpákat,
mint ahogy hű
cselédeket sem szokás
öregségére elzavarni.
A lámpák most is
olyan lámpák, mint
ezeknek előtte
voltak, csakhogy a
bél helyett drót
világít bennük, és a
lámpaernyők szép
csendes
langymelegséget
terjesztenek, amin
nem sütheti meg magát
a legyecske, hanem
úgy sütkérezik rajta
télen át, mint a
jómódú öreg ember a
déli tengerpartokon.
De most már vége volt
a legyecske
öregségének. Az
ablakon betáncolt
nappal a napfény, és
világos barázdákat
vont a fali képekre,
és a nagy légy meg a
kis légy azonnal ezen
kellemes sávokra ment
sétálni...  S hogy a
nappali nap
fölmelegítette a
holdas éjszaka
levegőjét, a
denevérek is nagyot
nyújtózkodtak és
lerázták magukról az
álom hidegét.
Előjöttek és
megmutatták magukat.
Megállapítható, hogy
a légy sokkal
szamarabb állat, mint
a denevér. A légy
százszor is nekimegy
fejjel az ablaknak,
és mégsem éri föl
ésszel, hogy az nem
levegő, hanem ablak.
Ha a denevért az esti
fény becsábítja az
ajtón át a szobába,
csak egyszer megy
neki az ablaknak.
Mikor jól megütötte
benne a fejét,
azonnal fölismeri,
hogy az valami olyan
levegő, hogy azon nem
lehet keresztülmenni.
Inkább minthogy még
egyszer nekimenne,
megpihen a falon, s
vékony bőrtestén át
szinte hallani véli
az ember ijedt kis
szívének a dobogását.
És onnan azt mondja:
- Ugyan nyissátok ki
az ablakot.  Olyan
vékony, kisded szava
van, mint amilyen a
kismacskáé szokott
lenni még vak
korában. És ha
kinyitódik az ablak,
mint parittyából a
kő, úgy vágódik ki
rajta, megy föl a
magas egeknek és apró
kezét-lábát repesve
tárja a tavaszi
melegségek felé.
Minden állat megindul
ilyenkor. A szótalan
és mogorva pókok is
társalkodásba
elegyednek, és hosszú
szálakat eresztve
keresik egymást. A
látogatás után
szálaikat maguk után
szedve, székhelyükre
utaznak vissza. A mai
közlekedési viszonyok
mellett ennél olcsóbb
fuvar valóban el sem
képzelhető. De
megindulnak ám azok
is, akiknek nincsen
lábuk, mégis
mozognak. A szobába
zárt növényi állatok
szintén megérzik,
hogy idők fordulása
van, és a föltámadás
napjai következnek.
Ezek köztársasági
teremtések, és
nemzetiségi különbség
nélkül egy véleményen
vannak. A bolond
jávai hagyma nyáron
át a földben van, és
nem szól semmit.
Ősszel kiveszik a
földből és
fölhajítják valaha az
almáriom tetejére,
ahol összeszárad,
mint az öregasszony
arca. Azután ott a
szekrény tetején
egyszer csak
megindul. Borzasztó
szép és rettentő
büdös, de
valószínűleg Jávában
ez a divat, s
maradjunk meg csak
nemzetközi jó
viszonyban a
külföldiekkel. Annál
is inkább, mert a
magyar jácint,
amelynek a hagymáját
az ősszel az ágy alá
tették, szintén ott
hajt ki. Nemhiába
szigorú nemzet a
japán, mert az onnan
való dohányforma
saláta is küldi
üdvözletét. Titokban
dolgozik ez, virágát
a föld alatt termi,
és mikor érzi az idők
eljövetelét, a virág
szétveti a földet, és
azt mondja szótalan
nyelven: - Élek ám én
is.  Hát hiszen jól
van, sőt igen nagyon
jól van. Mert lám,
már még a kő is
megindul.  Az igaz,
hogy csak tégla, de
hát ha az udvar
téglával van kövezve,
kő a tégla is, amint
hogy a juhász is
lovagolni szokott a
szamáron. Nem nagy az
udvar, nem sok tégla
van rajta, de éppen
azért ismerős
valamennyi, amint
hogy Nikita is jobban
ismeri a birodalmát,
mint a muszka
császár. Tudva van
minden téglának a
miként való
elhelyezkedése, s
ezen oknál fogva
csodálatos az, amidőn
látható, hogy
egyik-másik tégla
nyújtózkodni kezd
ezen szép tavaszi
melegek nyomán, és
fölemeli a fejét.
Mindig az az oldala a
feje a téglának,
amelyiket fölemeli.
De föl ám úgy, hogy
szinte ágaskodik. Ez
öröm annak, aki a
gombát szereti, mert
ez azt jelenti, hogy
holnap délre
gombalevest főz az
asszony. Mert hiába
borul sírboltozat
gyanánt a tégla a
gombára, mert a gomba
odalent a sötét
boltozat alatt is
meghallotta a
langyosságok
elkövetkezésének
kiáltó szavát. Mert a
nap megcsókolta a
téglát, és a tégla a
csókot a gombának
átadta. És a gomba
szintén jön erőnek
erejével, s a téglát,
amit vésővel is bajos
lett volna a helyéből
kimozgatni, olyan
erővel emeli, hogy
kismiskák ehhez
képest az összes
díjbirkózók. És
amikor minden állat
így megindul, akkor
megindul az ember is.
Amikor fölhangzik az
utcán a csengő
gyermeki
csatakiáltás, hogy:
egy a rúgás, dólé,
bice - és a dólé az
ablakon berepülve
helyet foglal a
művelt családi
asztalon, akkor
bármely
kalendáriuménál
nagyobb igazsággal
van világgá hirdetve
az, hogy eltakarodott
a hideg isten, és
megjött a derűs
melegségek barátságos
istene, akihez
szívünket hálával
emeljük... - De jobb
lesz már erről nem
elmélkedni, mert
megint idekövetkezett
a nagyobbik
légy-állat, és bele
akar mászni a
boldogtalan a
tintatartóba.
Persze, örömében nem
tudja, hogy mit
csinál.
Megbolondították a
tavaszi fuvalmak.
Mondom neki: eredj
innen, de nem megy,
mindenáron helyet
akar foglalni a
tintatartóban. Úgy
látszik, végképp
elmétlenné tette
szegényt a viszonyok
kedvező
megváltozása...  1912