MÁS ÁLLAPOTBAN

Volt egy idő, amikor minden szerdán előadást tartottam a Hughes Repülőgépgyártó Vállalatnál. Egyik alkalommal valamivel korábban értem oda, és szokás szerint flörtöltem kicsit a recepcióslánnyal, amikor hirtelen belépett hat-hét, számomra ismeretlen pasas, meg egy nő. Az egyik pasas megkérdezte: - Mondják, itt lesz Feynman professzor előadása?

- Igen, itt - válaszolta a recepcióslány.

Erre a pasas megkérdezte, hogy vajon ők is bemehetnének-e az előadásra.

Mire én: - Hát szerintem nem igazán élveznék ez az előadást: tudják, eléggé szakmai jellegű lesz.

A nőn látszott, hogy van sütnivalója, pillanatok alatt leleplezett: - Lefogadom, hogy maga Feynman professzor!

Aztán az is kiderült, hogy a férfi nem más, mint John Lilly, aki korábban delfinekkel végzett vizsgálatokat: ő és a felesége ingermegvonásos kísérleteket folytattak a maguk építette, speciális tartályokban.

Izgatottan faggatni kezdtem őket:

- Mondják, ingerhiányban tényleg hallucinációi támadnak az embernek?

- Bizony!

Mindig is rendkívüli módon érdekelt, hogy alvás közben, vagy amikor agyunk nem kap közvetlen ingereket, miként jönnek létre elménkben a „belső képek” - és persze magam is szerettem volna kitapasztalni, milyen az, amikor az ember hallucinál! Egyszer már arra gondoltam, próbát teszek valami kábítószerrel, de végül megijedtem: imádok gondolkodni, inkább nem teszem tönkre a fejemben a gondolkodáshoz szükséges gépezetet...! Az viszont nem tűnt veszélyesnek élettani szempontból, és mindenképpen nagyon szerettem volna kipróbálni, hogy milyen lehet elücsörögni egy speciális tartályban, ahol nem érhet semmiféle külső inger.

Kész örömmel igent mondtam hát Lillyék kedves invitálására, hogy tegyek kísérletet az egyik ilyen tartályukkal, ők pedig társaságukkal együtt beültek meghallgatni az előadásomat.

A következő héten elmentem hozzájuk, és Lilly megmutatta nekem a tartályt - ahogy előttem már sok más jelentkezőnek is megmutatta. A tartály belsejében különféle gázokkal töltött, neoncsőhöz hasonló izzók világítottak; Mr. Lilly elővette a periódusos táblázatot, és titokzatos varázslatokat mutatott be a mindenféle színű izzókkal, mondván, hogy mindenfajta fény más és más hatást gyakorol az emberre.

Azt is elmondta, hogyan kell felkészülni a tartályban való tartózkodásra: az ember nézi magát egy ideig egy tükörben, egészen közelről, orrát a tükörnek nyomva - és voltak még más hókuszpókuszok is, amiket végre kellett hajtani, de én egyiket sem vettem komolyan. Azért mindent végigcsináltam becsülettel, hogy végre beengedjenek a tartályba; gondoltam, talán ezek az előkészületek tényleg elősegítik a hallucinációk kialakulását. Mindent végigcsináltam tehát, és egyedül akkor támadt gond, amikor el kellett döntenem, milyen színű fény világítson odabenn - nekem ugyanis az volt a meggyőződésem, hogy a tartályban sötétnek kell lennie.

Az ingermegvonásos kísérlethez való tartály olyan, mint egy nagy fürdőkád, csak éppen van egy lecsukható teteje. Fény nem szűrődik be, sőt hang sem, mert a fedél nagyon vastag. Egy kis szivattyú cseréli a levegőt odabenn, bár a tartály van annyira tágas, hogy a bent lévőnek - ha nem lélegzik gyorsabban a normálisnál - két-három órára biztosan elegendő a levegő. Lilly elárulta, hogy a szivattyúkat csak az alany megnyugtatására szerelték be; ebből nem volt nehéz kitalálnom, hogy a szivattyúknak pusztán lélektani szerepük van, és mivel volt némi hangjuk, inkább kikapcsoltattam őket.

A tartályt vízzel töltik meg, a vízbe pedig keserűsót tesznek, hogy sűrűsége nagyobb legyen a rendesnél, és az alany lebeghessen benne. A víz hőfokát folyamatosan az emberi test hőmérsékletéhez igazítják - minden úgy van kitalálva, hogy aki odabenn van, ne érzékelhessen se fényt, se hangot, se hideget-meleget, se egyéb fizikai ingereket. Lebegés közben megesik, hogy az alany hozzákoccan a tartály oldalához, esetleg a fedél belső felületére lecsapódó párából lehullik egy-egy vízcsepp, de ezek a csekélyke zavaró hatások is csak nagyon ritkán jelentkeznek.

Legalább egy tucatszor jártam Lillyéknél, és mindig körülbelül két és fél órát töltöttem a tartályban. Az első alkalommal semmiféle hallucinációm nem támadt. Miután kijöttem a tartályból, Lillyék bemutattak egy orvosnak, akivel elkezdtünk beszélgetni, és az orvos mesélt nekem egy ketamin nevezetű altatószerről. Mivel mindig is izgatott, hogy milyen folyamatok mehetnek végbe, miközben elalszunk vagy elájulunk, elolvastam a szer használati utasítását, és úgy döntöttem, próbát teszek vele - bevettem a rendes adag egytizedét.

Akárhogyan is igyekeztem, soha azóta nem sikerült pontosan jellemeznem azt a furcsa hatást, amit a ketamin gyakorolt rám. Erősen befolyásolta például a látásomat: úgy éreztem, nem látok élesen, viszont ha nagyon erősen néztem valamit, a látásom „kitisztult”. Mintha csak nem lett volna kedvem rendesen nézni a dolgokat: csak úgy „lötyögtem”, bódultan és kótyagosan. Amikor viszont nekiálltam koncentrálni, és vettem a fáradságot, hogy lássak rendesen, egy pillanatra minden visszatért a rendes állapotába: belenéztem például egy szerveskémia-tankönyvbe, ami tömve volt bonyolult nevű anyagokat felsoroló táblázatokkal - és csodák csodája, mindent el tudtam olvasni!

Másféle kísérleteket is végeztem ebben az állapotomban: például széttártam a kezem, aztán a két kézfejemet közelíteni kezdtem egymáshoz, hogy vajon össze tudom-e érinteni az ujjaimat. Úgy éreztem, teljesen elvesztettem a tájékozódási képességemet, és gyakorlatilag semmiféle cselekvésre nem vagyok képes - de bármivel próbálkoztam, a végén mindig sikerült végrehajtanom.

Mint már említettem, első alkalommal nem voltak hallucinációim a tartályban, sőt a második alkalommal sem. Ettől függetlenül Lillyéket nagyon érdekes embereknek találtam, hallatlanul élveztem a társaságukat. Sokszor megesett, hogy náluk ebédeltem, és hamarosan már egészen más szinten beszéltünk a munkájukról, mint az első alkalommal, amikor még a tartály belső világításának a színe volt a központi kérdés. Mint megtudtam, alanyaik elsőre általában megrémülnek a tartálytól; én viszont kifejezetten érdekes találmányként könyveltem el, és nem ijedtem meg tőle, mert pontosan tudtam, hogy semmi több, mint egy nagy fémkád, tele vízzel és keserűsóval.

A harmadik alkalommal, amikor elmentem Lillyékhez, összefutottam egy látogatójukkal - mindig sok érdekes ember fordult meg náluk -, aki úgy mutatkozott be: Baba Ram Das. A Harvardon tanult, aztán Indiában járt, és írt egy könyvet Be Here Now („Légy most itt!”) címmel. Elmesélte, hogyan tanította meg neki Indiában a guruja a „testen kívüli élmények” átélését: a lényeg, hogy koncentrálni kell a légzésre, figyelni kell, hogyan áramlik be és ki az orron át a levegő!

A hallucinációk kedvéért bármit kipróbálok, fogadkoztam magamban. Bemásztam a tartályba, és ahogy lebegtem a vízben, egy idő után arra lettem figyelmes - nehéz ezt pontosan kifejezni -, hogy két-három centiméternyit „oldalra csúsztam a testemben”. Másképpen fogalmazva, a levegő többé már nem a testem középvonalában áramlott ki és be: az egóm úgy két-három centiméternyit oldalra tolódott.

- Egyáltalán, hol van a helye bennünk az egónak? Mindenki azt állítja, hogy a gondolkodás színtere az agy - de honnan tudjuk ezt olyan bizonyosan ?! - tanakodtam magamban. Olvasmányaimból tudtam, hogy valaha, amikor még nem végeztek pszichológiai kísérleteket, egyáltalán nem volt ez olyan bizonyos: a régi görögök például azt tartották, hogy a gondolatok a májban alakulnak ki. Föltettem magamban a kérdést: „Vajon nem lehetséges-e, hogy a gyermek akkor tanulja meg, hogy az ő egója a fejében van, amikor látja, hogy a felnőttek, miközben azt mondják, »Hadd gondolkodjam egy kicsit!«, megfogják a fejüket?! Ha így van, akkor pusztán konvenciókon alapul a nézet, miszerint az ego székhelye a fejben, a szem mögött van!” Úgy gondoltam, ha két-három centire sikerült oldalra mozgatni az egómat, akkor messzebbre is eljuttathatom - és ezzel elkezdődtek a hallucinációim.

Megpróbáltam továbbmozdítani az egómat, és egy idő után sikerült letolnom a nyakam mentén egészen a mellkasom közepéig. Amikor egy vízcsepp levált a fedélről és a vállamra hullott, úgy éreztem, egóm „felugrik” a vállamig, vagyis följebb kerül, mint „én” vagyok; ahányszor csak rám esett egy csepp víz, kicsit meghökkentem, egóm „fölszökkent” a nyakam mentén a szokásos helyére, én pedig megint nekiálltam „letolni” a mellkasomba. Kezdetben nagyon sokat kellett igyekeznem, míg sikerült, de fokozatosan egyre könnyebb lett a dolgom. Végül már képes voltam az egómat, vagyis belső önmagamat testem egyik oldala mentén egészen az ágyékomig „lenyomni”, és egy darabig ez volt a legtöbb, amit el tudtam érni.

Egy másik alkalommal, amikor a tartályban lebegtem, elhatároztam: ha az ágyékomig le tudom nyomni az egómat, akkor biztosan ki is tudom hozni a testemből, és sikerült is - úgyszólván „leültem önmagam mellé”! Nehéz megmagyarázni: éreztem, hogy megmozdítom a két kezem, felkavarom a vizet magam körül, ugyanakkor látni nem láttam a karjaimat, csak tudtam, hogy hol vannak. Igen ám, de a valóságban az ember karja a teste mellett van kétoldalt, én meg úgy éreztem, mintha mindkét karom ugyanazon az oldalon nőtt volna ki a testemből! Az ujjaimat és minden egyéb testrészemet ott éreztem, ahol rendesen – csak annyi volt a különbség, hogy az egóm „kiült.a testem mellé”, és úgy „figyelt” engem.

Attól kezdve szinte mindig voltak hallucinációim a tartályban, sőt egyre távolabb és távolabb tudtam kerülni a testemtől. Odáig jutottam, hogy amikor fölemeltem a kezem, és közben kívülről figyeltem magam, úgy láttam, karjaim nem hús-vér végtagok, hanem mechanikus szerkezetek, és gépként járnak föl-le a testem mellett. Ettől függetlenül mindent ugyanúgy érzékeltem, mint egyébként, tökéletes összhangban testem mozgásával, viszont mindez kiegészült azzal a benyomással, hogy „ő ott - én vagyok”. „Ő” - vagyis hogy „én” végül már a szobából is kimentem járkáltam egy ideig erre-arra, és olyan eseményeknek voltam tanúja, amelyeket a valóságban is láttam, csak éppen néhány nappal korábban.

Sokféle testen kívüli élményt éltem át. Egyszer például „láttam” a fejemet hátulról, amint két kezem a tarkómra kulcsolom. Megmozdítottam az ujjaimat, mire a tarkómra kulcsolt két kezemen is megmozdultak az ujjak, viszont a hüvelykujjam és a többi ujj között kék eget láttam, ami persze lehetetlen volt - hallucináltam tehát. A lényeg azonban az, hogy amikor a valóságban megmozdítottam az ujjaimat, a képzeletemben látott önmagam teljesen ugyanúgy mozgatta az ujjait. Az önmagamról látott képzeletbeli kép tehát teljesen egybevágóan működött valódi érzéseimmel és cselekedeteimmel. Nagyon hasonló volt ez az állapot ahhoz, amit az ember reggel, lassú ébredés közben érez, amikor megfog valamit - először nem tudja, mit fogott meg, aztán hirtelen rájön, hogy mi az. Az önmagamról képzelt kép hirtelen és teljes egészében jelent meg, és mindössze az volt a szokatlan benne, hogy miközben az egónak az ember fejében, a tarkója előtt kellene lennie, képzeletemben az egóm a fejemen kívül került, mégpedig a tarkóm mögé.

Miközben átéltem ezeket a hallucinációkat, többek között az foglalkoztatott mindvégig, hogy mi van, ha egyszerűen csak elaludtam, és most álmodom. Az álmokkal kapcsolatban már volt némi tapasztalatom, de most új élményekre vágytam. Gondolataim persze elég ködösek voltak, mert amikor az ember hallucinál, nem igazán tud összefogottan gondolkodni: mindenféle butaságokon kezdtem törni a fejem, például azon, hogy valahogyan ki kell derítenem, nem álmodom-e. Egyfolytában igyekeztem meggyőződni róla, hogy ébren vagyok: kezemet amúgy is gyakran a fejem mögé vittem, úgyhogy most elkezdtem az ujjaimat egymáshoz dörzsölgetni, hogy érezzem őket. Persze ez is lehetett volna álomkép, de nem az volt: biztosan tudtam, hogy mindez a valóságban történik velem.

A kezdet kezdetén az izgalom, hogy végre hallucinálok, sokszor hamar kioltotta vagy legalábbis megnehezítette a hallucinációk létrejöttét, de amikor már el tudtam lazulni, hosszan hallucináltam. Egy vagy két héttel később elkezdtem törni a fejem, vajon milyen hasonlóságok és különbségek vannak az emberi agy és a számítógép működésében - elsősorban az információtárolás módjában. Ebben a tekintetben az egyik legérdekesebb kérdés, hogy miként raktározza agyunk az emléknyomokat - hiszen emlékeink annyi különféle irányból elérhetők, nem kell közvetlenül megadnunk a memóriahely címét, mint a számítógépnek. Ha például el akarom érni a memóriámban a „kölcsön” szót, eljárhatok úgy, mint egy keresztrejtvénynél: keresek egy hétbetűs szót, aminek az első betűje „k”, az utolsó pedig „n”, vagy végiggondolhatom a hitelezés különféle formáit vagy a bankok szolgáltatásait, és eközben egy sor egyéb emléknyom és információ bukkan fel az agyamban.

Azon is elgondolkodtam, hogyan lehetne egyfajta „utánzógépet” szerkeszteni, ami úgy tanulná meg a nyelveket, mint a gyerekek: az ember beszélne a géphez, az pedig híven megismételné, amit hall. Nem tudtam azonban kisütni, hogyan tárolhatná a gép a hallottakat úgy, hogy mindig hozzá is férhessen ahhoz az információhoz, amelyikre éppen szüksége van.

Azon a héten, a tartályban hallucinálva megpróbáltam nagyon régi emlékekre visszagondolni, egyfolytában azt mondogattam magamban: „Valami korábbi kell, valami korábbi kell!”, és mindig elégedetlen voltam, mert egyetlen felbukkanó emlékemet sem találtam elég réginek. Ha végül mégis sikerült rálelnem valami nagyon régi - mondjuk, a szülővárosomból, Far Rockawayből való - emlékemre, azonnal egy sor másik emlék bukkant fel vele, és mindegyik a Far Rockaway-i időkből származott. Amikor ezután egy másik városra, például Cedarhurstre gondoltam, tengernyi emlék jutott eszembe Cedarhurstből, és ebből rájöttem, hogy az emléknyomokat agyunk a származási helyük, az élmények helyszíne szerint tárolja magában.

Nagyon megörültem ennek a felfedezésnek. Kimásztam a tartályból, lezuhanyoztam, felöltöztem, beültem a kocsimba, és elindultam a Hughes Repülőgépgyárba, megtartani szokásos heti előadásomat. Már vagy háromnegyed órával azután, hogy kijöttem a tartályból, útközben hirtelen rádöbbentem: hiszen az is csak hallucináció volt, hogy rájöttem, miként tárolja az agy az emlékeket - valójában nem jöttem rá semmire! Amit én „felfedeztem”, annak semmi köze az emléknyomok agyi tárolásához: igazából az történhetett, hogy hallucinációmban mindenféle elmetornákat játszottam saját magammal!

Sokszor beszélgettünk Lillyvel és másokkal a hallucinációkról, és én mindig igyekeztem meggyőzni őket: attól még nem valóságos valami, hogy képzeletünk valóságosnak tünteti fel. Ha hallucinációinkban sokszor látunk aranyló gömböket, amelyek beszélnek hozzánk, és azt állítják, hogy egy földön kívüli civilizáció küldöttei, ebből még egyáltalán nem következik, hogy ezek a gömbök tényleg egy földön kívüli civilizáció küldöttei; annyi az egész, hogy most éppen ilyen gömbökről hallucinálunk. És akkor jöttem én a nagyszerű felfedezésemmel az emlékek tárolásával kapcsolatban, és meglepő módon háromnegyed órába tellett, míg ráébredtem, hogy éppen abba a tévedésbe estem, amitől oly vehemensen igyekeztem megóvni a többieket!

Az a kérdés is nagyon foglalkoztatott, hogy az álmokhoz hasonlóan vajon a hallucinációkat is befolyásolja-e mindaz, ami éppen megtölti az elménket - aznapi és régebbi élményeink, az elkövetkező időkkel kapcsolatos várakozásaink és reményeink. Gyanítom, hogy azért sikerült átélnem azt a megannyi testen kívüli élményt, mert kevéssel azelőtt, hogy bemásztam volna a tartályba, éppen a testen kívüli élményekről beszélgettem a többiekkel. És azért hallucináltam az emlékek agyi tárolásával kapcsolatban, mert azon a héten végig erről a problémáról gondolkodtam.

Az élmények valóságosságáról sokat vitatkoztam Lillyékkel és a társaságukkal. Ők úgy érveltek, hogy a kísérleti tudományokban akkor mondunk valamit valóságosnak, ha a jelenség megismételhető. Ha sokszor és sokan számolnak be róla, hogy a tartályban lebegve aranygömbökkel találkoztak, és ezek a gömbök beszéltek hozzájuk, akkor az aranygömböknek valóságosaknak kell lenniük. Az én ellenérvem viszont úgy szólt, hogy ilyen esetekben mindig folyt némi előzetes diskurzus az aranygömbökről, és emiatt az alanynak már a „fejében voltak” az aranygömbök, amikor bemászott a tartályba; világos, hogy hallucinációiban is nagy valószínűséggel felbukkantak a gömbök valamilyen formában - persze lehet, hogy nem aranyszínűek voltak, hanem, mondjuk, kékek -, és az alany azt hitte, valódi élményei ismétlődnek most meg hallucináció formájában. Egészen más dolog, állítottam, ha egyetérteni akaró emberek között születik egyetértés valamilyen kérdésben, mint amikor a kísérleti bizonyítékok indokolják meg az egyetértést. Érdekes, hogy a kettő közötti különbség mibenlétét, bármilyen nyilvánvaló is, annyira nehéz meghatározni!

Véleményem szerint a hallucinációknak egyedül a hallucináló ember belső, pszichés állapotához van közük: semmi másnak, semmiféle külső tényezőnek nincs itt szerepe. Ezzel együtt sokan, sokféle kísérlettel igyekeznek bizonyítani, hogy a hallucinációknak igenis van valóságtartalmuk. Végeredményben ugyanez az oka némelyik álomfejtő sikerének is. Egyik-másik pszichoanalitikus például az álmok magyarázatához mindenféle szimbólumokat rángat elő - nincs hát min csodálkozni, ha a páciens későbbi álmaiban tényleg felbukkannak ezek a szimbólumok. Szerintem elképzelhető, hogy a hallucinációk és álmok magyarázata öngerjesztő folyamat: van valami általános magyarázatunk, amiről a végén kiderül, hogy aránylag jól működik - különösen, ha ezt a magyarázatot már jó előre, jó alaposan megbeszéljük az alannyal...

Általában negyedórán belül elkezdtem hallucinálni, sőt néhány alkalommal, amikor előzőleg szívtam egy kis marihuánát, még gyorsabban ment a dolog. Tizenöt perc azonban éppen elég gyors volt nekem. A hallucináció közeledtekor gyakran megtörtént, hogy először valamiféle „hulladékképek” - kaotikus, tökéletesen véletlenszerű, értelem nélküli képek -jelentkeztek. Később mindig megpróbáltam visszaemlékezni ezeknek a zagyva képeknek legalább néhány elemére, hogy jellemezni tudjam a jelenséget, de alig-alig sikerült.

Azt hiszem, nagyon közel lehettem ahhoz az állapothoz, ami elalvás közben jelentkezik, amikor gondolataink között látszólag még megvan a logikai kapocs, de amikor megpróbálunk rájönni, hogyan jutottunk el eddig vagy addig a gondolatig, már nem tudunk rá visszaemlékezni - sőt, hamarosan már arra se emlékszünk, hogy mire is akartunk visszaemlékezni egyáltalán! Csak annyira sikerül visszaemlékeznünk, hogy, mondjuk, itt meg itt láttunk valami fehér jelet, rajta meg egy kitüremkedést - és aztán az egész kép elenyészik. Ennyi az egész, nem több.

Lillynek több, egymástól különböző kísérleti tartálya is volt, és elég sokat kipróbáltam közülük. Úgy tűnt, a hallucinációk szempontjából teljesen mindegy, melyiket választom; lassanként meggyőződésemmé vált, hogy a tartályra valójában nincs is szükség. Ha pedig nincs rá szükség, akkor mindössze annyit kell tennie az embernek, hogy ül szép nyugodtan, egy helyben, és vár - minek ez az egész felhajtás és hókuszpókusz!

Amikor hazaértem, lekapcsoltam a világítást, és a nappaliban leültem egy kényelmes karosszékbe, aztán vártam és vártam - de csak nem jöttek a hallucinációk! Hiába, egyedül a tartályban tudtam hallucinálni, sehol másutt - bármennyire szerettem volna, ha otthon is sikerül. Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy elegendő meditációval és gyakorlással sikerülhetett volna - csak én nem gyakoroltam eleget.