LOS ALAMOS - ALULNÉZETBŐL

Komolyan mondom: én alulnézetből láttam Los Alamost! Manapság viszonylag nevezetes figurának számítok a szakterületemen, de amikor beálltam a Manhattan-terv csapatába, még névtelen kis senki voltam - még a disszertációm sem volt készen. Akik azóta beszámoltak Los Alamos történetéről, már akkor is nagynevű tudósok voltak, vezető beosztásban dolgoztak és nagy horderejű döntések miatt fájhatott a fejűk. Nekem viszont nem kellett mindenféle súlyos kérdéseken törnöm a fejem - én szabadon szárnyalhattam...!

A Princetonon történt egy napon, hogy bejött hozzám Bob Wilson, és elmesélte: állami pénzből belekezd egy titkos munkába. Ugyan nem volna szabad, de nekem elmondja, mert ha meghallom, miről van szó, biztos én is rögtön be akarok majd szállni: a különféle uránizotópok elkülönítése a probléma, a végcél pedig - az atombomba előállítása!

Bobnak már volt egy módszere az uránizotópok szétválasztására, és ezt akarta továbbfejleszteni (egyébként végül nem az ő módszere vált be). Töviről hegyire elmagyarázott mindent, majd még hozzátette: - Lesz egy megbeszélés...

Itt félbeszakítottam: nyugodt lehet, engem nem érdekel a dolog! Bob azonban zavartalanul folytatta: - ...szóval lesz egy megbeszélés három órakor, ott találkozunk!

- Mondom, nem érdekel a dolog! De azért ne izgulj, nem fogom továbbadni a titkos információkat...

Újból nekifogtam a munkának - éppen a disszertációmon dolgoztam -, és bírtam is vagy két-három percig, de akkor fölugrottam, és a szobában föl-alá rohangászva elkezdtem tépelődni magamban. Ott vannak a németek, meg ott van ez a Hitler, és nagy rá az esély, hogy sikerül csinálniuk egy atombombát, sőt annak is megvan az eshetősége - márpedig ez igen-igen félelmetes eshetőség -, hogy megelőznek bennünket. Hát legyen! Elmegyek arra a megbeszélésre háromkor!

Négy órakor már ott ültem az asztalomnál az egyik szobában - addigra saját íróasztalt is kaptam -, és azt igyekeztem kiszámítani, hogy Bob módszerében vajon korlátozó tényező-e az ionáram mértéke, satöbbi, satöbbi... - inkább nem megyek bele a részletekbe. Volt íróasztalom, volt papírom is, és dolgoztam, mint az őrült, hogy akik a kísérleti berendezést építik majd, minél hamarabb belekezdhessenek a kivitelezésbe.

Mintha valami gyorsított felvétel pergett volna előttem egy filmből: a szó szoros értelmében a szemem láttára nőtt a berendezés - bzzz, bzzz, bang, bang, és mire legközelebb odapillantottam, már kétszer akkora volt! Természetesen mindannyian abbahagytuk a magunk munkáját, és nekiálltunk az izotóptisztítás problémakörét vizsgálni: a háború alatt nem is zajlott sehol tisztán tudományos célú kutatás, hacsak Los Alamosban nem, de ott is sokkal nagyobb teret kapott a mérnöki fejlesztőmunka, mint a tiszta tudomány.

Az volt az elv, hogy mindegyik csoport beleadja a munkáját a közösbe, és a külön-külön kifejlesztett részegységek hatalmas berendezéssé kapcsolódnak össze, amelyben majd végrehajtjuk a nagy kísérletet: megpróbaljuk elválasztani egymástól az uránizotópokat. Én magam is felhagytam a kutatásaimmal, de később kivettem hat hét szabadságot és befejeztem a disszertációmat. Kevéssel azelőtt kaptam meg a doktori címet, hogy Los Alamosba kerültem - igaz is: ha jobban belegondolok, akkor már nem a legalján voltam a ranglétrának...

Új munkámban az első izgalmas tapasztalatokat még a Princeton Egyetemen szereztem: először ott hozott össze a sors igazán nagy tudósokkal. Korábban kevés tudományos hírességgel találkozhattam, de most együtt dolgoztam a döntőbizottsággal, amely azért alakult, hogy segítsen nekünk kideríteni, melyik módszer lenne a legalkalmasabb az uránizotópok elválasztására. A bizottságnak többek között olyan tagjai voltak, mint Compton és Tolman, Smyth és Urey, Rabi és Oppenheimer. Vitáikon én is részt vettem, mert tisztában voltam izotópelválasztási eljárásunk elméleti hátterével, ennélfogva meg tudtam válaszolni a fölmerülő kérdéseket, azután pedig a bizottság elvitatkozhatott a hallottakon.

A viták úgy zajlottak, hogy valaki előállt egy elképzeléssel, aztán, mondjuk, Compton kifejtette, hogy neki más a véleménye, éspedig úgy gondolja, hogy így meg így áll a dolog, és tökéletesen igaza is volt; aztán megint másvalaki kért szót, mondván, hogy Comptonnak igaza lehet, de van egy másik eshetőség, azt is érdemes mérlegelni. Szóval mindenki más véleményen volt, és én meg voltam döbbenve, sőt egyenesen nehezteltem Comptonra: ugyan miért nem ismétli meg, amit mondott, miért nem hangoztatja újra meg újra az elgondolását?! Végül felállt Tolman, a bizottság elnöke, és így szólt: - Meghallgatva minden hozzászólást, úgy vélem, Compton elgondolása a legjobb, úgyhogy azt fogjuk követni!

Micsoda elképesztő és lenyűgöző emberek! Tömérdek új ötlettel állnak elő, mindannyian más-más nézőpontból közelítik meg a problémát, és közben azt is képesek észben tartani, hogy mit mondott a másik meg a harmadik - olyannyira, hogy amikor végül kiválasztják a legjobb elképzelést, nem kell még vagy háromszor elismételniük egymásnak, hogy mi is hangzott el pontosan. Ezek aztán tényleg nagyszerű tudósok.

Az volt a végső döntés, hogy nem az eredetileg eltervezett módszerrel próbáljuk meg az uránizotópok szétválasztását, és a Princeton Egyetemen abbamaradnak a kísérletek, mert Új-Mexikóban, Los Alamosban nemsokára elkezdődik a bomba előállítása, és mindannyian odautazunk, részt venni a munkálatokban.

Lesznek olyan kísérletek, amelyeket nekünk kell elvégeznünk, és elméleti munkára is szükség van; én végül az elméleti feladatokban jutottam szerephez, a többiek pedig a kísérletekben vettek részt. Az volt az első kérdés, hogy most hogyan tovább. A Los Alamos-i kísérleti telep még nem készült el teljesen, és Bob Wilson próbálta kihasználni az időt - például elküldött engem Chicagóba, hogy derítsek ki minden lehetőt a bombával és a felmerült problémákkal kapcsolatban. Úgy terveztük, hogy a beszerzett információk alapján - addig se töltjük hiába az időt -a saját laboratóriumainkban majd elkezdjük legyártani a szükséges berendezéseket, részecskeszámlálókat és minden egyebet, amire csak szükségünk lesz Los Alamosban.

Azzal a stratégiával utaztam Chicagóba, hogy végigjárom az összes kutatócsoportot, egyiket a másik után, mindenhol azt mondom, hogy velük fogok dolgozni, elmeséltetem magamnak, hogy ki mivel foglalkozik, éspedig a lehető legaprólékosabban, azután elköszönök, átmegyek a következő társasághoz, őket is kifaggatom a munkájukról - és így folytatom mindaddig, amíg mindent lehetséges részletet ki nem derítek.

Az ötlet nagyon jó volt, de kicsit furdalt a lelkiismeret: a chicagóiak majd nagy buzgalommal elmagyaráznak nekem mindent, én meg veszem a sátorfámat és odébbállok, még csak nem is segítek nekik. Végül, hála az égnek, másként történt: amikor Chicagóban az egyik srác nekiállt elmagyarázni, hogy min dolgozik éppen, nem tudtam megállni, hogy közbe ne kérdezzek: „És miért nem deriválod, ami az integráljel alatt van?!” - fél órán belül meg is lett a megoldás a problémára, amin már vagy három hónapja izzadtak... Lám, megint sikerült hasznát vennem a „másfajta kelléktáramnak”!

Visszatértem Chicagóból és elmeséltem a többieknek, hogy mit sikerült kiderítenem - mekkora energia szabadul majd fel, hogyan működik a bomba, satöbbi, satöbbi. Jól emlékszem, hogy barátom és munkatársam, a matematikus Paul Olum odajött hozzám: „Ha majd filmet forgatnak erről az egészről, biztos lesz benne egy jelenet, amikor megjön a hírnök Chicagóból, és részletesen beszámol a princetoniaknak, hogy hol tart a bomba fejlesztése; öltöny lesz rajta, a kezében aktatáska, satöbbi, satöbbi - te meg itt állsz könyékig fölgyűrt, szutykos ingujjal, és ebben a drámaian komoly helyzetben csak úgy lazán lököd a sódert, hogy milyen is lesz az a bomba!”

Hiába igyekeztünk, le voltunk maradva, olyannyira, hogy végül Wilson elutazott Los Angelesbe megtudni, mi az oka a késedelemnek. A helyszínen kiderült, hogy az építési vállalat ugyan nagyon igyekszik - a központi szárnnyal és néhány másik épülettel, aminek pontosan tudták a rendeltetését, már el is készültek -, viszont nem kaptak egyértelmű utasításokat arra nézve, hogy milyenek legyenek a laboratóriumi helyiségek: például hány gázcső és hány vízvezetékcső kell egy-egy laborba? Wilson fogta magát, és ott helyben eldöntötte, mennyi legyen a vízvezetékből és mennyi a gázcsőből, és egyáltalán, miből mennyit építsenek be, azután kiadta az utasítást: kezdhetik építeni a laborokat!

Mire Bob visszajött, valamennyien útra készen és egyre türelmetlenebbül vártuk. Összeültünk, és eljutottunk a döntéshez: lesz, ami lesz, mindenképpen odautazunk, nem számít, hogy még nincs kész teljesen a kísérleti telep!

Meg kell említenem, hogy Oppenheimer, aki néhányadmagával kiválasztott bennünket a csapatba, nagyon türelmes volt velünk: mindenkire odafigyelt, mindenkinek a problémáit meghallgatta - még tuberkulózisos feleségem miatt is aggódott, hogy lesz-e a környéken kórház és beszerezhető-e minden, ami az ápolásához szükséges... Ez volt az első alkalom, hogy személyesen találkozhattam vele, és mondhatom: csodálatos embernek ismertem meg!

Figyelmeztettek bennünket, hogy legyünk nagyon óvatosak: például ne Princetonban váltsuk meg a vonatjegyünket, mert a princetoni pályaudvar nagyon kicsi, és ha mindenki ott veszi meg a jegyét Albuquerque-be, könnyen lábra kaphat a pletyka, hogy Új-Mexikóban készül valami. így hát mindenki valahol máshol váltott jegyet, kivéve engem: én persze megint okoskodtam, mondván, hogy ha egyszer mindenki máshol veszi a jegyét, akkor nekem miért kellene...

Elmentem a pályaudvarra, kértem egy jegyet Albuquerque-ig, mire a pénztáros: „Ohó, akkor ez a sok cucc mind a magáé!” Az összes faládánkat, teli műszerekkel, egyszerre adtuk fel, hátha nem szúr majd szemet, hogy minden pakkon Albuquerque szerepel célállomásként. Végül milyen jól jött, hogy én ott szálltam vonatra Albuquerque felé - magyarázatul szolgáltam a sok-sok faláda felbukkanására!

Miután megérkeztünk, rögtön kiderült, hogy az épületek - a szálláshelyek és egyéb kiszolgáló létesítmények - még mindig nem készültek el, sőt a laboratóriumok sem állnak még teljesen. Idő előtti megjelenésünk mindenesetre kényszerítő erővel hatott, olyannyira, hogy végül a környék összes gerendaházát kibérelték az érkezőknek. Kezdetben mi is egy nagy gerendaépületben laktunk, és reggelente autóval mentünk be a telepre.

A legelső reggel, útban befelé, lélegzetelállító kép tárult a szemem elé. Nekem, aki a keleti parton nőttem fel és addig nem sokat utaztam, elmondhatatlan élményt jelentett ez a gyönyörű táj: körülöttünk roppant sziklák szöktek az égbe, és ahogy egyre följebb kapaszkodtunk az autóval, mindinkább hatalmába kerített a fennsík lélegzetelállító szépsége. A legdöbbenetesebb élmény azonban akkor ért, amikor fölfelé haladtunkban azt találtam mondani, hogy errefelé talán indiánok élhettek valaha - a sofőrünk erre lefékezett, kiszállt a kocsiból, és fölmutatott néhány tátongó üregre a sziklafalban: azokban a barlangokban régen indiánok laktak, akár körül is nézhetünk ott, ha akarunk. Mondhatom, nagyon izgatott lettem! Amikor először megláttam a kísérleti telepet, már állt a műszaki részleg, ha nem is vette körül kerítés, mellette pedig egy szabályos városka készült kinőni a földből, nagyon magas és széles kerítéssel. Akkor azonban még javában zajlott az építkezés, az én barátom és segéderőm, Paul Olum pedig csak állt a kapunál, papírral, ceruzával a kezében, figyelte a jövő-menő teherautókat, és mindenkinek megmondta, mit hova kell vinni.

Bementem a laborba, és rögtön olyan nevezetességekkel találkoztam életnagyságban, akiket addig csak hírből meg a Physical Review-ban és egyéb folyóiratokban közölt cikkeik alapján ismertem. „Az ott John Williams!” mutattak valakire, aki éppen fölállt egy tervrajzokkal telezsúfolt asztal mellől, könyékig fölgyűrt ingben, és kikiabált az ablakon a teherautóknak, hogy melyik építőanyagot hol rakják le. A kísérleti fizikusok nem tehettek mást: mivel egyelőre nem volt hol dolgozniuk - nem álltak még az épületek és a kísérleti berendezések -, maguk vettek kézbe a kivitelezést, vagy legalábbis segédkeztek benne.

Mi, elméleti fizikusok viszont azonnal belekezdhettünk a munkánkba, úgyhogy megszületett a döntés: nem a gerendaházakban kapunk szállást, hanem rögtön beköltözünk a kísérleti telepre. Késedelem nélkül neki is álltunk dolgozni; demonstrációs tábla egy sem volt, illetve volt egy, ami kerekeken gurult: azt lökdöstük ide-oda, miközben Robert Serber elmagyarázta, mire jutottak a Berkeleyn az atombombával, a magfizikai háttérrel és a többivel kapcsolatban. Én magam nem sokat konyítottam a dologhoz, mert addig egyéb témákkal foglalkoztam. Volt is mit behoznom: minden áldott nap olvastam és tanultam, olvastam és tanultam.

Elég hajszás időszak volt, de nagy szerencsémre az igazi „nagyágyúk” akkoriban éppen távol voltak, egyedül Hans Bethe maradt velünk - neki pedig szüksége volt valakire, akivel eszmecseréket folytathat, akin „átverekedheti” az elméleteit. Bejött hozzám, a névtelen kis senkihez, s elkezdett nekem magyarázni. Egy idő után közbeszóltam: „Nem, nem, ez marhaság! Szerintem inkább úgy van, hogy...” Mire Bethe: „Egy pillanat!” - azzal magyarázni kezdte, hogy amit ő állít, az nem marhaság, ellenben amit én állítok, az igenis marhaság, és így vitatkozgattunk egy ideig.

Én úgy vagyok vele, hogy amikor fizikáról van szó, akkor csakis a fizika érdekel, és egyáltalán nem törődöm vele, hogy kivel állok szemben. Ráadásul ha belemelegszem a vitába, könnyen kicsúszik a számon ez-az, például: „Na nem, ez merő tévedés!” vagy „Ez teljes marhaság!” Ám hamar kiderült, hogy Bethének éppen erre van szüksége, és gátlástalanságommal hamarosan olyan tekintélyre tettem szert, hogy végül Bethe irányítása alatt kineveztek csoportvezetőnek, és négy embert adtak a kezem alá.

Mondom, amikor megérkeztem, még a szálláshelyek sem készültek el. Az elméleti Fizikusoknak azonban addig is lakniuk kellett valahol, úgyhogy először elszállásoltak bennünket egy hajdani fiúiskola vénséges vén épületében. Én a „mérnökszárnyban” laktam, egy emeletes ágyakkal telizsúfolt szobában, igencsak szervezetlen és áldatlan körülmények között - Bob Christynek és a feleségének például állandóan át kellett verekedniük magukat a hálószobánkon, ha ki akartak menni fürdeni...

Aztán végre megépült a szálláshelyünk. Elmentem az irodába, ahol kijelölték a szobabeosztást, és megtudtam, hogy most még szabadon válogathatunk a szobák között. Gondolhatják, hol kértem szobát magamnak: megnéztem, merre helyezték el a „női szakaszt”, aztán kiválasztottam egy szobát, aminek az ablaka a női szárnyra néz (már csak később, a helyszínen derült ki, hogy pont az ablak előtt egy terebélyes fa magasodik...)

Mondták, hogy kettesével foguk lakni, de csak átmenetileg, meg hogy két-két szobához tartozik egy fürdőszoba, és hogy emeletes ágyakon fogunk aludni. Rögtön eldöntöttem magamban, hogy nekem ugyan nem kell szobatárs. Aznap éjjel még egymagamban aludtam, és eltökéltem, hogy kerül, amibe kerül, egyedül is maradok. A feleségem Albuquerque-ben feküdt a kórházban, de volt nálam néhány dobozzal a holmijaiból; lehúztam az ágyterítőt a felső ágyról, a feleségem egyik hálóingét hanyagul a paplan tetejére dobtam, a papucsát az ágy elé tettem, a fürdőszoba kövére pedig kiszórtam némi hintőport - igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy rajtam kívül még valaki lakik a szobában.

Találják ki, mi tőrtént! Hangsúlyozom: azt az épületrészt, ahol laktam, kinevezték férfiszárnynak. Jövök haza második este, és mit látok?. A pizsamám szépen összehajtva a párnám alatt, a papucsom csinosan elhelyezve az ágy lábánál, a női hálóing is gondosan összehajtogatva a felső ágy párnája alatt, az ágy szépen bevetve, a női papucs az ágy lábánál, ugyanolyan szépen és takarosan, a fürdőszoba kövéről pedig feltakarították a hintőport! És hála az égnek, senki nem alszik a felső ágyon!

Másnap minden ugyanígy zajlott: reggel megint összetúrtam a felső ágyat, rádobtam a hálóinget, a fürdőszobában pedig szétszórtam egy kis hintőport, és a rá következő négy napban is hasonlóképpen jártam el. Közben mindegyik szobába beköltöztek, és elmúlt a veszély, hogy szobatársat kapok. Ezzel együtt a női holmikat minden este szép rendben találtam - a férfiszárnyban...!

Nem is sejtettem, micsoda politikai vihart kavar majd ez a kis cselfogásom. Ahogy az lenni szokott, újsütetű közösségünkben egyre-másra alakultak a különféle csoportosulások: a háziasszonyok köre, a mérnökök szakmai köre, a technikusok brigádja, satöbbi, satöbbi. Nos, amikor közhírré tétetett, hogy „Nőknek tilos a bemenet a férfiszárnyba!”, a bentlakó agglegények és hajadonok is elhatározták, hogy szakszervezetbe tömörülnek. Nevetséges, mi? Hiszen felnőtt emberekről volt szó! Micsoda agyrém! Valamit tennünk kellett: megvitattuk a dolgot, és a köz végül egyhangúlag megválasztott szószólójának, hogy majd képviseljem a bentlakókat a városi tanács előtt.

Telt-múlt az idő, és már vagy másfél éve voltam a kísérleti telepen, amikor egyszer valami okból elmeséltem Hans Bethének, a nagy hatalmú városi tanács állandó tagjának egykori kisded csínyemet a feleségem hálóingével és otthoni papucsával. Bethe nagyot nevetett: - Ohó, szóval ezért járultál akkor a tanács színe elé!

Végül kiderült, hogy mi is történt voltaképpen. A körlet takarítónője benyitott a szobámba, és uramfia, mit kell látnia: az egyik férfilakó egy nővel alszik együtt! Jelentést tett a főnöknőjének, a főnöknője jelentést tett a hadnagynak, a hadnagy jelentést tett az őrnagynak, és az ügy a tábornokon keresztül végül eljutott egészen a bizottságig.

Hát most mi legyen? Végig kell gondolni a dolgot! De addig is, míg döntés születik, milyen utasítást kapjanak az ezredesek, az ezredesektől az őrnagyok, az őrnagyoktól a hadnagyok, a hadnagyoktól a takarítószemélyzet vezetője, a takarítószemélyzet vezetőjétől pedig az illetékes takarítónő? „Tegyen vissza mindent oda, ahol volt, takarítson ki, csináljon rendet - és aztán majd meglátjuk.” Másnap befut a jelentés, hogy a nő megint ott aludt. Eltelik négy nap, és a vezetőség kétségbeesik: most akkor mi legyen?! Végül kimondják, hogy „Nőknek tilos a bemenet a férfiszárnyba!”, és ez a rendelet olyan felzúdulást kelt a nép körében, hogy rögtön megválasztanak valakit, aki a tanács előtt képviseli majd a köz érdekeit ebben az ügyben...!

Hadd meséljek arról is, hogy milyen volt a cenzúra a kísérleti telepen. Tökéletesen törvényellenes volt ugyan, de tény: cenzúrázták a leveleinket - nem tévedés: amerikai állampolgárok leveleit cenzúrázták az Egyesült Államok határain belül! Ehhez persze nem volt joguk, úgyhogy nagyon szőrmentén kellett intézniük a dolgot - mintha önkéntes alapon ajánlkoztunk volna. Abba bele is egyeztünk, hogy nem zárjuk le elküldendő leveleinket, és abba is beleegyeztünk, hogy a postánkat felbontsák - ennyit még mindannyian önként vállaltunk. Nem ragasztottuk le a borítékot, ők elolvasták a levelet, és ha rendben találták, lezárták és elküldték; ha viszont úgy látták, hogy a szöveg gondot okozhat, visszaadták a levelet a feladónak, azzal a megjegyzéssel, hogy a leírtak ellenkeznek „kötelezettségvállalásunk” mit tudom én hányadik pontjával.

A cenzúra tehát szépen, finoman behálózott bennünket, liberális gondolkodású tudósembereket, és meghozta a maga számos játékszabályát. Ha úgy tetszett, persze véleményt formálhattunk a vezetésről, megírhattuk a képviselőnknek, hogy nincs ínyünkre, ahogyan a telepen mennek a dolgok. Közölték velünk, hogy majd tudatják, ha gond van a leveleinkkel.

Mindent ügyesen elterveztek, és eljött a cenzúra működésének első napja. Egyszer csak megszólalt a telefonom: Driiiing! Fölveszem a kagylót: - Igen?

- Lenne szíves lejönni a cenzori irodába? Mit tehettem mást: lementem hozzájuk.

- Mi történt?

- Levelet kapott az édesapjától.

- Igen? És mi a gond? - kérdem.

Ott a levél, vonalas papíron pontok halmaza: négy pont fönt, egy pont lent, két pont lent, egy pont fönt, egy pont fönt, pont pont alatt...

- Mi ez?!

- Titkosírás! - mondom.

- Jó, jó, titkosírás; de miről van szó benne?

- Azt nem tudom.

- Hát akkor mi a kód? Hogyan kell megfejteni?

- Azt sem tudom!

- És ez itt mi? - dugnak az orrom alá egy másik levelet.

- Ez a feleségemtől jött: TJXYWZ TW 1X3.

- És mit jelent?

- Ez egy másik titkosírás.

- És mi a kulcsa?

- Nem tudom.

- Titkosírással írt leveleket kap, és nem tudja a kulcsot?!

- Pontosan! Az a helyzet, hogy ez egy játék: kihívtam őket egy versenyre, hogy találjanak ki valami olyan titkosírást, amit nem tudok megfejteni! Kigondolnak egy rendszert, írnak egy levelet, de a kulcsot nem adják meg.

A cenzúra csak akkor avatkozhatott bele a levelezésünkbe, ha áthágtuk a szabályokat; így viszont csak annyit mondhattak: „Legyen szíves, írja meg az otthoniaknak, hogy a jövőben a titkosíráshoz adják meg a kulcsot is!”

- De én nem akarom megtudni, hogy mi a kulcs!

- Na jó, akkor majd kivesszük a kulcsot közlő részt a levélből, és úgy adjuk oda magának, rendben?

Megegyeztünk szépen, a felek kölcsönös megelégedésére, aztán másnap megjött a következő levél a feleségemtől, és mit látok benne?!

„Olyan nehéz így írni: mindig van egy olyan érzésem, mintha a ----- itt kukucskálna a vállam fölött, és figyelne.” Egy szót javítófestékkel kihúztak! Lementem a cenzori irodába: „Arról nem volt szó, hogy ha jön egy levél, amiben valami nem tetszik maguknak, akkor nyugodtan belepiszkálhatnak! Elolvasni, azt lehet, de a szövegből nem húzhatnak ki semmit!”

- Ugyan már, ne nevettesse ki magát! Csak nem gondolja, hogy egy cenzor így tünteti el, amit el akar tüntetni: javítófestékkel?! A cenzor ollóval dolgozik!

Hát jól van, válaszoltam, és írtam a feleségemnek egy levelet: „Te használtál javítófestéket az előző leveledben?”

- Nem, dehogy, biztosan a ----- volt! -; a papírban pedig ezúttal egy jókora lyuk tátongott!

Na, erre elmentem az őrnagyhoz, az efféle ügyek felelőséhez, és panaszt tettem. Ez persze elvitte némi időmet, de úgy éreztem, bizonyos fokig a többieket is képviselem, hát mindenképpen tisztáznom kell a dolgot. Az őrnagy igyekezett megmagyarázni, hogy a mi cenzoraink pontosan tudják, mit és hogyan kell csinálniuk, csak azt nem tudják, hogy itt más a helyzet, nálunk csínján kell bánniuk az emberekkel.

- És egyáltalán! - tette hozzá az őrnagy. - Elhiheti, hogy bennem igenis megvan a jóakarat!

- Nem a jóakaratával van baj, csak az a gyanúm, hogy nincs meg a kellő befolyása! - válaszoltam. Az őrnagy akkor éppen harmadik vagy negyedik napja volt ebben a felelős beosztásban...

- Majd meglátjuk! - mondta, aztán felkapta a telefont és mindent elrendezett.

Többé nem is vágtak lyukat a levelekbe, de azért voltak problémás esetek: az egyik nap például levelet kaptam a feleségemtől, amin ott díszelgett a cenzor megjegyzése: „A titkosírással írt részt kiemeltük, mert nem volt meg hozzá a kulcs!” Amikor legközelebb meglátogattam a feleségemet, ezzel fogadott: „Na, hol vannak a cuccok?”

- Miféle cuccok?!

- Hát az ólom-oxid, a glicerin, a virsli meg a tiszta ruha!

- Álljon meg a menet! Mi ez, valami lista? - kérdezem elképedve.

- Persze! - mondja.

- Te jó ég, ezek meg azt hitték, hogy titkosírás! Ólom-oxid, glicerin, satöbbi, satöbbi! (Az ólom-oxid és a glicerin arra kellett a feleségemnek, hogy ragasztót keverjen az ónixból készült dobozának a megreparálásához.) Így ment ez az első néhány héten, aztán lassanként mindkét fél beletanult a játékszabályokba...

Egy nap, miközben a számítógéppel szöszmötöltem, valami nagyon érdekesre lettem figyelmes: ha 1-et elosztunk 243-mal, az eredmény 0,004115226337... lesz. Milyen tetszetős rendszer van ebben a hányadosban, gondoltam. Az 559 után egy kicsit megzökken ugyan, ha folytatjuk az osztást, de utána összeszedi magát, és szépen alakul tovább. Izgalmasnak tűnt a dolog, úgyhogy írtam is róla valakinek, a levél azonban visszajött, benne egy kis cédulával: „Nézze meg a 17B paragrafust!”

Hát jó, megnéztem a 17B paragrafust. Ez állt benne: „A levelek csak angol, orosz, spanyol, portugál, latin, német stb. nyelven íródhatnak. Egyéb nyelvek használatára írásban kell engedélyt kérni.” És még annyi: „Titkosírás alkalmazása tilos.”

Beletettem a cenzornak egy kis cédulát a levélbe, amiben elmagyaráztam, hogy ez a hosszú szám természetesen nem titkos kód: ha 1-et elosztunk 243-mal, valóban azt kapjuk, hogy 0,004115226337..., és ebben a számban semmivel sincs több információ, mint, mondjuk, a 243-ban, márpedig a 243-ban szemernyi információ sincs, az egyszer biztos, satöbbi, satöbbi - és végül engedélyt kértem, hogy arab számokat is használhassak a leveleimben. Az engedélyt megadták...

Aztán volt némi zűr a kimenő és a beérkező levelek körül is. A feleségem például sokszor panaszolta a leveleiben, hogy amikor nekiül az írásnak, mindig valami kellemetlen érzése támad - mintha a cenzor állandóan ott kukucskálna a válla fölött. Mármost volt egy szabály, miszerint a cenzúráról nem volt szabad említést tenni a levelekben. Mi odabenn tudtuk ezt, de honnan tudhatta volna a feleségem, hogy ez a szabály rá is vonatkozik? Végül kaptam a cenzoroktól egy cédulát: „Kérjük, tudassa a feleségével, hogy levelezésében nem tehet említést a cenzúráról!” Így hát a következő levelemben megírtam: „Azt az utasítást kaptam, hogy tudassam veled: a levelekben nem szabad említést tenned a cenzúráról!” Zutty! - már dobták is vissza a levelet. Erre írtam a cenzornak: „Hiszen valahogyan meg kellett írnom a feleségemnek, hogy említeni se szabad a cenzúrát! Akkor hogy a fenébe írjam meg?! És egyáltalán, miért kell neki szólnom, hogy nem szabad írni a cenzúráról? Talán titkolnak előlem valamit?” Érdekes, nem? A cenzor maga ír nekem, hogy írjak a feleségemnek, hogy ne írjon nekem arról, hogy... De erre is megvolt a válaszuk: igen, attól félnek, hogy az Albuquerque-ből kimenő levelek illetéktelen kézbe kerülnek, és kiderül, hogy cenzúra működik nálunk; nagyon kérik tehát a feleségem megértését, és nagyon kérik, hogy tartsa magát ezekhez a szabályokhoz.

A következő alkalommal, amikor elmentem hozzá Albuquerque-be, végre rendesen elmagyarázhattam a feleségemnek: „Nézd, az a helyzet, hogy a levelekben nem szabad említést tenned a cenzúráról.” Addigra azonban már olyan sokszor meggyűlt a bajunk a cenzorokkal, hogy - szabad vagy nem szabad - kidolgoztunk magunk között egy titkos tervet: ha az aláírásom után pontot teszek, az annyit jelent, hogy megint bajom támadt a cenzúrával, és akkor a feleségem következik... Szegény, a betegsége miatt amúgy is egész nap csak üldögélt: volt ideje mindenféle titkos kódokon törni a fejét. Utoljára még elküldött nekem egy újsághirdetést - bízvást hihette, hogy ez nem szabályellenes. A hirdetésben ez állt: „Küldjön a barátjának »összerakható levelet«! Mi eljuttatjuk Önnek a hozzá való táblát, Önnek pedig csak annyi a dolga, hogy ráírja a levelet, azután a táblát az előre megrajzolt vonalak mentén darabokra vágja, és a darabokat papírtasakban postára adja!” A kivágott hirdetést egy cédulával együtt kaptam meg: „Nincs időnk játszadozni. Kérjük, tudassa a feleségével, hogy írjon normális leveleket!”

Máris megvolt rá az okom, hogy az aláírásom után odategyem a pontot, de a cenzorok még időben bocsánatot kértek. Ha nem teszik, akkor a terv szerint az lett volna a következő lépés, hogy a feleségem küld nekem egy levelet: „Remélem, nem felejtetted el, hogy ezt a levelet óvatosan szabad csak felnyitnod: mellékeltem benne a Pepto-Bismol port a gyomrodra, ahogy megbeszéltük.” A boríték pedig tömve lett volna fehér porral - úgy számoltunk, hogy a cenzori hivatalban majd gyorsan felnyitják a levelet, a por kiömlik a padlóra és mindent beterít, ők meg majd bosszankodhatnak, hogy porszem került a gépezetbe - méghozzá nem is kevés! Arról nem is beszélve, hogy fel is kell takarítaniuk a Pepto-Bismolt... De végül, a cenzorok nagy szerencséjére, nem kellett végrehajtanunk a tervünket.

A cenzúrával kapcsolatos bő tapasztalataimnak hála, idővel már pontosan tudtam, mi az, ami „átmegy” és mi az, ami „nem megy át”: nálam jobban senki nem lehetett tisztában vele, hogy mire számíthat a cenzoroknál. Gazdag ismereteim révén még egy kis pénzt is tudtam keresni - mégpedig úgy, hogy fogadásokat kötöttem.

Egy nap kiszúrtam, hogy a távolabb lakó építőmunkások, túl kényelmesek lévén ahhoz, hogy megkerüljék a telepet és a főkapun át közlekedjenek, vágtak maguknak egy lyukat a kerítésen. Kimentem a főkapun, aztán a lyukon át visszamásztam, megint kimentem a főkapun, megint bejöttem a lyukon, és addig jártam ki-be, amíg a kapuőrségen végre szemet szúrt az őrmesternek, hogy ez a fickó mindig csak kimegy, de sosem jön vissza. Természetesen hívta a hadnagyot, és megpróbált lecsukatni a kihágás miatt, de elmagyaráztam neki, hogy találtam egy lyukat a kerítésen, és azon keresztül közlekedtem.

Én világéletemben azon voltam, hogy embertársaimat rávezessem az értelmes gondolkodásra. Ennek szellemében cselekedtem akkor is, amikor fogadást kötöttem valakivel, hogy írok a lyukról a kerítésen, es el is küldöm a levelet. Úgy is lett: sikerült átjuttatnom a levelejt a cenzúrán! A következőket írtam: „Meglepődnél, ha látnád, micsoda nemtörődömséggel kezelik ezt a helyet (csak így volt szabad emlegetnünk a kísérleti telepet): van a kerítésen, húsz-huszonkét méterre ettől meg ettől a ponttól, egy ilyen meg ilyen nagy lyuk - akkora, hogy könnyűszerrel át lehet sétálni rajta!”

Mármost mit tehet ilyenkor a cenzor? Nem mondhatja nekem, hogy márpedig a kerítésen nincsen lyuk - inkább belátja, hogy a lyuk tényleg bajt okozhat, és intézkedik, hogy foltozzák be.

Egy másik levelemet is átengedték; abban azt írtam meg, hogy mi történt a csoportom egyik tagjával, John Kemenyvel. A szerencsétlent egyik éjjel fölrázta néhány idióta katona, a szemébe világítottak, és faggatni kezdték, mert valaki kiderítette, hogy az apja talán kommunista volt vagy mi a fene. Kemény egyébként híres ember lett azóta.

Máskor is megtörtént, hogy a kerítés és a lyuk esetéhez hasonlóan közvetett módszerekkel igyekeztem felnyitni az illetékesek szemét. Jó példa erre a következő eset. Már a kezdetektől rettentően fontos titkokat kellett megőriznünk: teli voltunk információkkal a készítendő bombáról, az urándúsításról és az alkalmazott eljárásokról. A titkos dokumentumokat fából készült iratszekrényekben tartották, amelyekben minden rekeszt közönséges, egyszerű kis lakattal lehetett lezárni. A zárakon ugyan függőlegesen átment egy vasrúd, amire rá kellett kattintani a lakatokat, de maguk a lakatok akkor se értek valami sokat. Sőt, az embernek ki sem kellett nyitni a lakatot: egyszerűen hátrabillentette az iratszekrényt, mert a legalsó fiók alatt, a szekrény fenéklapjában, az irományokat összefogó vékony rudacska csatlakozási helyénél hosszú és széles nyílás tátongott: azon keresztül könnyedén kihúzhatta a papírokat.

Minden alkalmat megragadtam, hogy bebizonyítsam a többieknek, milyen egyszerű feltörni az iratszekrények zárját, és ahányszor csak teljes létszámú megbeszélést tartottunk, fölálltam és kijelentettem: fontos és titkos dokumentumainkat nem ilyen tákolmányokban, hanem valóban biztonságos körülmények között kellene tartanunk. Az egyik ilyen megbeszélésen Teller egyszer csak megkérdezte tőlem:

- Én a legfontosabb titkos irataimat nem az iratszekrényben, hanem az íróasztalfiókomban tartom; az jobb, nem?

- Nem tudom, nem láttam azt a fiókot - válaszoltam.

Teller elöl ült, én viszont jóval hátrébb, és miközben az ülés ment tovább, sikerült észrevéüenül kiosonnom, hogy megnézzem magamnak azt az íróasztalfiókot. Hozzá sem kellett nyúlnom a zárhoz, mert rögtön láttam, hogy a fiók fenekénél, hátul van egy rés, ahol simán ki tudom húzni a papírokat, szépen sorban, egyiket a másik után... Az egész ócska fiókot, úgy, ahogy volt, kiürítettem, a paksamétát az íróasztal egyik végéhe tettem, aztán visszasétáltam az emeletre.

Éppen vége lett a megbeszélésnek, tódultak az emberek kifelé. Odacsapódtam Teller mellé:

- Akkor megnézhetem azt a fiókot?

- Persze! - válaszolta.

Bevezetett a szobájába, én megszemléltem az íróasztalt, aztán kijelentettem: - Elég jónak tűnik. Akkor nézzük, mi van benne!

- Szíves örömest megmutatom! - azzal Teller bedugta a zárba a kulcsát és kinyitotta a fiókot: - Bár, ahogy elnézem, maga már meg is vizsgálta...!

Hát ez a baj Tellerrel meg a többi szuperintelligens emberrell Rögtön észreveszik, hogy valami nem stimmel, és olyan gyorsan rájönnek a megoldásra, hogy alig marad időm kiélvezni a pillanat szépségét!

Los Alamosban néhány speciális, nagyon érdekes problémával is szembekerültem; az egyik ilyen probléma a Tennessee állambeli Oak Ridge-i atomerőmű biztonságával volt kapcsolatos. Nálunk, Los Alamosban készült maga a bomba, az Oak Ridge-i atomerőmű pedig az uránizotópok - az urán-238 és a robbanáshoz szükséges urán-235 - szétválasztásán dolgozott. Éppen akkor sikerült először, még csak egészen parányi mennyiségben urán-235-öt előállítani, és még javában vizsgálták a kémiai tulajdonságait. Úgy tervezték, hogy az atomerőművet majd jócskán kibővítik, vagonszámra állítják elő az urán-235-öt, aztán a tisztított urán-235-öt újra tisztítják, és előkészítik a következő lépéshez (az urán-235-öt ugyanis több lépésben kell dúsítani). Ott tartottak tehát, hogy egyfelől keresték a megfelelő kémiai eljárásokat, másfelől az egyik kísérleti berendezésben már sikerült is némi U-235-öt előállítaniuk. Mindemellett azt is vizsgálták, hogy miként mérhető az U-235 mennyisége, s vele az izotópminták tisztasága.

Mi folyamatosan tudattuk az Oak Ridge-iekkel a szükséges tudnivalókat, de úgy tűnt, valamiért nem jutnak előre. Végül Emil Segré kijelentette, hogy maga megy el Oak Ridge-be, megtudni, mi folyik ott, máskülönben nem fogunk elmozdulni a holtpontról. Katonai vezetőink viszont közölték: - Szó sem lehet róla! Minden információt egy helyen kell tartanunk, és ez a hely: Los Alamos!

Az Oak Ridge-ieknek fogalmuk sem volt róla, mire kell az urán-235; csak annyit tudtak, hogy mi a munkájuk közvetlen célja. A vezetőség persze ott is tisztában volt vele, hogy végeredményben az uránizotópok elválasztása a cél, de azt már nem is sejtették, hogy micsoda hatalmas erejű bombához kell az urán, és hogy ez a bomba hogyan működik; a beosztottaknak pedig fogalmuk sem volt róla, hogy igazából min is dolgoznak. A hadvezetők úgy döntöttek, hogy így van ez jól, és információ nem áramolhat sem oda, sem vissza.

Segré kitartott amellett, hogy nélkülünk soha nem jutnak előre az Oak Ridge-iek, akkor pedig az egész terv kútba esik, és végül csak sikerült elutaznia, hogy megnézze, mi zajlik Oak Ridge-ben. Ahogy megérkezett, az udvaron rögtön meglátott néhány embert, amint nagy buzgalommal tolnak egy kerekeken gördíthető, urán-nitrát oldattal teli ballont. Odaszólt nekik:

- Akkor is így tologatják majd, amikor már dúsított urán lesz benne? Nem lesz ebből baj?!

- Már hogy lenne! De miért kérdi?

- És ha felrobban?!

- Tessék?! Mármint hogy felrobban?!